Irodalmi Szemle, 1975

1975/3 - Duba Gyula: A nagy támadás

illetve, mint később kiderült: halálosan eltalálták — az egyik német katonát, aki görcsös merevségben a sofőr vállára dőlt, miután testével fogta fel az előtte ülőről a golyókat. A sofőrnek tudnia kellett már, hogy a vesztébe fut, de nem fékezett, nem is próbált megfordulni, robogott tovább végig a falun. A néptelen utcán sértetlenül végighajtott — a lövések után a fejek újra már csak a kapuk fölött lestek —, majd a Villámútján ki Léva felé. A Tekenyősbe érve halott társát kilökte a kocsiból az út- partra és otthagyta. Sosem tudtuk meg, hogy hol érte el a végzete, és milyen vég várt rá: fogság vagy halál. Vámosladány és Léva szovjet ellenőrzés alatt állt már akkor, s a német aligha menekülhetett. Halott társáról egy másik változat is él a falum emlékezetében: eszerint a német az előző napon az árokban egy híd mögé lapulva, páncélököllel várta a szovjet tankokat, de fölfedezték még mielőtt kilőhette volna a tankelhárító lövedéket, és egy géppuskasorozait végzett vele. Akárhogyan is történt, a falu legényei temették el őt napok múlva, az árokparton, ahol feküdt; már később mesélték róla, hogy a nagy hidegben olyan keményre fagyott, mint a márvány. Sírhelyét ma is apró dombocska jelzi, fejfa helyett egy karót szúrtak a földhalom elé, melyre mindenszentek táján ismeretlen kezek keresztbekötnek egy másik lécet és őszi virágokat helyeznek rá; a népi kegyelet nem hagyja egészen eltűnni a névtelen katonasírt.

A towacsörömpölő terepjáró után akkor újra nyugalmas lett az utca, a rövid csatározást nem követte több katonai mozgás. Ismeretlen maradt előttünk az is, hogy a páncélkocsi meddig üldözte a német autót. A Felvég még mindig titokzatosságba burkolózott az Alvég előtt, az emberek nem mozdultak ki az udvarokból, és a szomszédok a kerítésen át beszélték meg az eseményeket és a helyzetet. Valami nagy támadást rebesgettek, amely minden órában bekövetkezhet, de senki sem tudta, hogy ki támad majd, és ki lesz a megtámadott. A tegnapi események alapján nyilvánvaló volt a szovjet fölény, de katonákat nem láttunk, s így csak találgattuk az elkövetkezőket. Déltájban, apámmal fűrészelni kezdtünk, tüzelőt készítettünk. Nemsokára ezután meghallottuk az első ismerős fütyülést: messziről, nyugat felől indult, egyre erőteljesebbé vált, majd amikor veszettkutya-vonítássá nőtt, robbanás következett. Ágyúzni kezdtek. A robbanások az Alvég felől hallattszottak, de úgy tűnt fel, hogy a lövedékek a falun túl, valahol a Páskarajban robbannak. Apám tüzérként szolgált a hadseregben, így hamar megfejtette az elszórt lövések titkát: a németek belövik a deméndi útkereszteződést, ahol négy út fut össze kereszt alakban Gyarmat, Deménd, Fegyvernek és Szentgyörgy között. Felismeréséből mindjárt le is vonta a következtetést, hogy déli irányú, nagy szovjet támadás készülhet, legalább is így várják a németek, és belövik a feltételezett útvonalat. Az ágyúzás nem tartott sokáig, utána néhány más hangú lövedék érkezett, a robbanások döreje is más volt, szárazabb és reccsenőbb; most aknavetővel lövik be az útkereszteződést, mondta apám... Aztán újra csend lett, csak a fűrész fogai hersegtek a keményfában.

A várható támadásról mások is beszéltek. Az egyszerű logika olyan helyzetfelmérő megállapítást sugallt, hogy azért nem látunk magunk körül katonákat, mert a két arcvonal között vagyunk, a senki földjén, és a csend azt jelenti, hogy mindkét fél készülődik, a szovjetek a támadásra, a németek pedig a védelemre. De mi lesz akkor, vetette fel az első világháborút megjárt paraszttapasztalat és gondolkodás, ha a németek új erőket csoportosítanak és ellentámadásra készülnek, s éppen a falunkon keresztül tervezik a főcsapás irányát, hogy megtörjék a Léváig előtörő szovjet éket. Abban mindenki megegyezett, hogy akár így lesz, akár úgy, a falunkat mindenképpen szétlőhetik. Gondterhelten találgattuk sorsunk alakulásának a lehetőségeit, és közben nyugtalankodtunk, szorongtunk, de félelemről csak az asszonyok beszéltek. Ök is inkább csak sopánkodtak: istenem, mi lesz velünk ...?

A németek maguk adták a tudtunkra, hogy nincsenek tőlünk nagyon messze. Aznap délután néhányan kamaszok kimentünk a kert alá, a szalmakazlakhoz, hogy megnézzük a tőröket, melyeket varjúra és galambra vetettünk ki. De a finom lószőr hurkok érintetlenek voltak; alattuk a pelyva, melybe árpát és kukoricát hintettünk, nem volt szétkaparva. Nem találták még meg a madarak. Csalódottan és tétlenül a határt nézegettük, és katonák után kémleltünk, de mindhiába: nyugat és dél felé semmi mozgást nem láttunk a sík mezőn. Csak a szalmakazlak között mozogtak emberi alakok, korán kezdtek hordani a gazdák, készítették az etetnivalót és almozót. Az égbolt világosabb volt, mint más napokon, a levegő tisztább, messzire ellátott a szem. Valamelyikünk