Irodalmi Szemle, 1975

1975/3 - Duba Gyula: A nagy támadás

íelmászott egy szénaboglya tetejébe, és onnan vizsgálta a láthatárt. De nem sokáig nézelődött, egyszerre kézzel-lábbal kalimpálva huppant le közénk. „Valami vörös gömb belefúródott alattam a boglyába!” Rövid idő múlva meghallottuk az elmosodő tompa dörrenést, a németek lőttek rá nehézgéppuskából, nyomjelző golyóval, biztosan megfigyelőnek nézték és alig fél méterrel hibázták el. Mintegy két kilométerre lehettek tólünk a fegyverneki Bungyi-erdő szélén, védelmi állásaikban várva az idő múlását és a szovjet kezdeményezéseket. A halál még ott bolyongott a határban, áldozatait kereste, s közben nem válogatott. Akkor azonban nem érkezett több lövés a Bungyi-erdő felől, a németek takarékoskodtak a lőszerrel, igaz, hogy nekünk sem volt kedvünk felmászni még egyszer a szénaboglya tetejére, iszkoltunk be az udvarba, és az esetről hallgattunk. Hallgatagok lettünk, elgondolkozók; ilyen esetekben, amikor a halál egy pillanatra felvillantja közelségét, az emberi fantázia továbbképzeli a történteket, és szinte valósággá avatja például azt a lehetőséget, hogy mi történik, ha az a nehézgépfegyverből kilőtt világítógolyó fél méterrel feljebb repül . . .!

Szürkületkor már elvégződött apám az állatokkal, segítettem neki hordani és itatni: tudtuk, hogy az estét ős az éjszakát a pincében töltjük. Biztosra vettük, hogy még ma megindul a nagy támadás, s ebben a Felvégről érkező hírek is megerősítettek: a házaknál elszállásolt szovjet helyőrség katonái figyelmeztették az embereket, hogy éjszaka keressenek maguknak védett rejteket, bújjanak el, mert lövöldözés lesz és talán ágyúzás. A pincét már előkészítettük az óvóhelyszerepre, apám a sarokba szórt krumplit deszkával körülkerítette és elegyengette, a tetejét letakarta ponyvával és pokrócokkal, olyan volt, mint egy széles ágy. Dunnát és vánkost is vittünk le rá. A vakablakban viharlámpa világított, egy vastag gerendán ülőhelyek sorakoztak, ott gubbasztanak majd az asszonyok. Két fejőszéket is lehoztunk ülőhelynek, mert a környéken csak nekünk volt pincénk, és a szomszédok jelenlétével is számítottunk, tudtuk, hogy átjönnek vacsora után. Először az asszonyok jöttek, nagykendőkben és botosokban, aztán a férfiak, csizmában, kucsmában és prémgalléros nagykabátban, én már a krumpli tetején ültem, és ők sorba jöttek le a pincelejárat lépcsőin, a garádicson, letelepedtek a gerendára meg a fejőszékekre. A hideg pince hamar megtelt a lélegzet langymeleg páráival és testmeleggel. A vakablakban rebbenéstelen lánggal világított a viharlámpa, vörös fényt vetett az arcokra és ijesztő árnyakat rajzolt a pince bolthajtására és penészes kockaköveire. Vártuk a nagy támadást, szorongtunk és borús gondolatokkal voltunk tele, de ezeket igyekeztünk nem mutatni, mert bátorított, hogy sokan vagyunk, esettsé- günkben, ijedtségünkben egymásba oltogattunk életerőt. Csak ne kellene várakozni, indulhatna már a németek elleni támadás, mert a bizonytalan várakozás és a kétségek megölik a lélek erejét, még a veszteségbe is könnyebb beletörődni, mint arra várni, hogy mi vagy ki lesz a veszteség.

A férfiak néha kimentek, hogy körülnézzenek, híreket hozzanak a pincébe; mi történik a faluban. Hosszabb szünet után, úgy kilenc óra tájban apám ment ki és szinte azonnal vissza is jött, izgatottan suttogva, hogy menjünk csak fel, nézzük meg, mi van a faluban...! Az asszonyok maradtak, de mi felmentünk. Tiszta, hideg éj volt odakünn, erősen fagyott, a hold nem világított, de az égbolton sápadt csillagok hunyorogtak. Óvatosan, suttogta apám, meg ne halljanak! Az utcán csend volt, csak néha hallatszott halk beszéd és egy-egy fojtott, rövid szó. Erősen dobogó szívvel lestünk ki a kapu felett: hosszú sorban tankok álltak a kövesúton. A sor az Alvégtől a Felvégig ért, nem láttuk sem a végét, sem az elejét. Már tudtuk, hogy ezek a T-34-esek. A hatalmas acéltestek mozdulatlannak tűntek, és esetlenül pihenni látszottak, ágyúcsövük harminc fokos szögben felfelé állva, délnek nézett, az éjszakai homályból mogorván előderengett zömök páncéltornyuk és géppuskájuk, fények nélkül álltak ott, némán és látszólag emberek nélkül. Fenyegetően várakoztak. Mikor jöhettek ide és hogyan, hogy nem vettük észre jöttüket? Talán egyesével vagy kisebb csoportokban érkeztek, alapgázzal és tompított kipufogókkal, hogy el ne árulják felvonulásukat. Ritkán hangtalan árnyék sejlett fel közöttük, géptől gépig suhanva járt, és nyomtalanul eltűnt, beleveszett a géptömegbe. Sokáig vártuk, hogy mikor lódul előre és gyorsul fel megállíthatatlan iramban ez a hatalmas acéltömeg, de nem győztük kivárni, mert fázni kezdtünk, s újra lementünk a pincébe. De állandóan kifelé füleltünk, hogy mikor halljuk meg a felmorduló tankmotorokat.

Tizenegy óra is elmúlhatott már, amikor valaki bekiáltott a pincébe: indulnak!