Irodalmi Szemle, 1975

1975/3 - Duba Gyula: A nagy támadás

heverésztek. Visszagondolva rájuk, sem az arcukat, sem valamilyen jellegzetes mozdulatukat, sem pedig valamilyen hozzájuk fűződő élményt nem tudok felidézni magamban. Mogorvák voltak, a halál árnyékában élték a maguk zárkózott katonaéletét, bizonyára érezték már harcuk kilátástalanságát, és talán beletörődtek a pusztulásba, nem volt számukra kiút. Velünk nem törődtek, közömbös létük a tragikum árnyékában valósult meg, parancsra mozdultak csak, a személyes életük szürke vegetációnak tűnt fel előttem. Mintha gondolkozás és érzések nélkül szolgálnák a halált.

Ez a nap is olyannak indult, mint amilyenek az előzőek voltak; kavargásában és zűrzavarában is eseménytelennek és megszokottnak. Ha az embertől rajta kívül álló okok, amelyeken változtatni nem tud — mint amilyen a háború is — megkövetelik, hogy megszokja a rendkívüli életkörülményeket, beléjük törődik, az ésszerűtlenségek is mindennaposakká válna a számára, közömbössé válik az értékek oktalan pusztulása iránt. A régi életmódját elfelejti, mert érzi, hogy az új feltételeket a pusztulás lehetősége, a halál árnyéka diktálja, mely most ott settenkedik minden pillanatban körülötte. S a védtelen — mert fegyvertelen — ember is élni akar. Ezért alkalmazkodik ős változik, s közben vár, várja a gyökeres változást, mely az idő múlásával meghozza majd a jobb napokat, a felszabadultabb érzéseket, az emberségesebb élettörvényeket és a halál uralmának helyébe az életörömöt. Eljön az még valamikor? — gondolja az ember szkeptikusan ős már-már hitetlenül, de közben érzi, tudja, hogy lesz, mert az ember nem a halálra, az életre született, csak túl kell élnie a pusztulás időszakát. Mi is így gondolkoztunk, így éltünk: megreggeliztünk, kinéztünk az utcára, kimentünk a kertbe, az udvaron toporogtunk, nem tudtunk magunkkal mit kezdeni, s hallgattuk a felső faluvégi magyar üteg tüzelését, amely mintha egyre ritkult volna, de a lövedékek morajló röpte után már távoli, elmosódó robbanásokat véltünk hallani, annak jeléül, hogy az üteg egyre kisebb távolságra lő.

Déltájban váratlanul felfordult a világ. Az alsó faluvégi üteg már néhány napja odábbállt, mert egyszerre a Hosszú dűlőútnál beásott ágyúk is elhallgattak. Idegesen kiáltott vezényszavak után a német katonaság kapkodva, szüntelen ordítozás és rohangálás közben csomagolni kezdett, az arcukon őszinte nyugtalansággal és meghökkenéssel dobálták össze felszerelésüket, s a környező udvarokban felbúgtak a teherautók és az oldalkocsis motorkerékpárok, terepjárók. Bágyadt téli nap sütött a falura, a hideg kissé alábbhagyott, felolvadt az éjszakai fagy. A németek siető kapkodása érthetetlennek és indokolatlannak tűnt fel számukra, mert nem tudtuk az okát. Hová rohannak egyszerre, mikor látszólag semmi sem változott? Mi történhetett? A keleti horizont továbbra is nyugodt, nem vilióznak vörös fények a szürkéskék égbolton, robbanások hangját, repülőgépzúgást sem hallani. Közben az utcára gördülő motoros járművekre felugrál a legénység, s a súlyos kocsik elrobognak Fegyvernek felé. Az utcára menni veszélyes; egy oldalkocsis motorkerékpár nyergében ülő katona ordítva szitkozódik, és rövid sorozatot ad le az egyik házablakra, ahonnan arcok figyelik menekülésüket; a szobába is golyók repültek, de haláleset nem történt. Golyók érik az utcán gubbasztó libákat is; tehetetlen dühkitörések ezek a sorozatok. Még nem tudjuk, mi is történik valójában, csak sejtjük, hogy a front első vonala elérte a falut. De hol van az öldöklő küzdelem, a lövészárkok, drótakadályok és aknamezők, hol a géppisztolyropogás és kézigránátdörrenés, hol a roham és a kézitusa? Le kellene menni a pincébe, mondja anyám ... istenem, apátok hogyan ér haza ...?

Kinézek az utcára... Ne menj sehová, mondja anyám, bajod eshet, itt maradj...!

A falura egyszerre csak nagy csend nehezedett, mintha kihalt volna az utca, a házak körül semmi mozgás. Óvatosan kinyitottam az utcaajtót és kilestem; leselkedő fejeket látok más ajtók és kapuk mögött is. Az utca így üresen talán még nyugtalanítóbb, mint amikor nyüzsgött rajta a katonaság és dübörgött a hadfelszerelés. A váratlan csend szorongással tölt el, az ember szíve hangosabban dobog, ős akaratlanul azon kezd gondolkodni: mi lesz most? Mi történik velünk! És nem úgy dobogja a szíved a kérdést, hogy hogyan élünk azután, hanem így: élünk-e még ezután? Az ösztönök sejtik, hogy a csend mögött a halál lopakodik, láthatatlanul settenkedik, és kivédhetetlenül lecsap arra, akit kiszemelt. Az utca közepén a felvég irányából embercsoport tűnik fel, lassan jönnek az alvég felé. Az utolsó német egység is elhagyja a falut. Nem nagyon sietnek, csapzottak és rendezetlenek. Egy bekötött fejű sebesült két másik katona vállára támaszkodik, egy lábát húzó, mankős katona pedig tíz lépésnyire vonszolja magát a töb