Irodalmi Szemle, 1975

1975/3 - Duba Gyula: A nagy támadás

biek után. Nem harci egység látványát keltik, inkább egy szétvert csapattest visszavonuló maradványaira hasonlítanak. Utánuk mőrhetelenre nő a csend.

Az is marad, több mint egy hosszú óráig.

Hallgat a felső faluvégi üteg, csak a fejek leselkednek tovább az ajtók mögül, kapuk felett. Kucsmás és kendős fejek, kibukkannak és visszahúzódnak, az emberek várnak. Nem tudják, mi történik a következő percben, órában. A halál gondolata nem okoz félelmet, mert elképzelhetetlen, de mégis nyugtalanít és számolunk vele. Mert a halál most valóságosian is körülöttünk ólálkodik. Ojra elhatározom, hogy kilesek az utcára a kapu felett. Felállók a kapukőre, és óvatosan kidugom a fejemet; senkit sem látok az utcán. Forgatom a fejemet, nézelődöm, még jobban kihajolok a kapu felett, míg egy dühös német kiáltás halálra nem rémít. Az utca túlsó oldalán, a szem- benlevő ház udvarán keresztül egy német harci raj jön be a kertek alól, géppisztolyaik lövésre készen, puska a kezükben; rám néznek, és az egyik káromkodva rám emeli fegyverét. Egy pillanatra megdermedtem, de a katona nem lőtt, talán felismerte, hogy gyerek vagyok, vagy talán a puskalövéssel nem akarták felfedni ittlétüket, hiszen az orosz csapatok ekkor már a falu közvetlen közelében járhattak. Halálra rémülve lehuppantam a földre, a szívem erősen dobogott, néhány pillanatig vártam a lövést, de az nem dördült el. Nehezen tértem magamhoz, szótlan lettem, anyámnak viszont nem árultam el, hogy mi történt, de most már én ajánlottam, hogy menjünk be a pincébe. Ott lent sem találtuk a helyünket, újra feljöttünk, céltalanul járkáltunk az udvar és a kert között. Később bementem az elsőházba, melyet a németek olyan sietve hagytak el; néztem a döngölt agyagtalajon a feltúrt szalmát, melyen aludtak, és kutatni kezdtem benne; találtam is egy görbe pengéjű, fanyelű bicskát, egy még működő háromszínű zseblámpát, egy alumínium mosdótálat meg szétszórt töltényeket. Az ég szürke és komor volt és egyre sötétebb; nemsokára esteledik, s az apám még sehol.

Eszembe jutott, hogy az etetéshez lóherét és szalmát készítek az istállóba, almozót hordok az állatok alá. A mindennapi munkát a háborúban is meg kell tenni, a legszív- szorítóbb helyzetekben is, mert ezek a rendszeres tennivalók az életet szolgálják: az állatoknak enni kell. Vettem a szántógyeplőt, és ballagtam a szérűre, a kert alá. Először árpaszalmát húztam a lovaknak: a gamó nehezen fúródott a keményre ereszkedett kazal oldalába, meg kellett küszködnöm vele, megizzasztott. Gereblyéve! csomókba vontam, majd a kötélbe raktam a szalmát, és átkötöttem. A felvég irányában ekkor kezdtek újra ágyúzni, de ezek másféle dörrenések voltak, mint a magyar üteg lövései, később tudtuk meg, hogy tankágyúk tüzeltek, egyenként, nem össztűzzel. Akkor még nem sejtettem, hogy az előrenyomuló szovjet tankok tüzeltek közvetlen irányítással a lévai úton látható mozgolódásra és a katolikus templomra, ahol tüzérségi megfigyelőt sejtettek: a lövedékek elhúztak a Villámútja felett, de egyikük eltalálta a falu legszélső házát és megölt egy öregembert, egy másik lövés pedig a katolikus templom hátulját zúzta be. De mindezt csak másnap tudtuk meg, az alvégiek számára aznap még ismeretlenek maradtak a felvégi események. Azt sem sejtettük még akkor, hogy a Felsőpáston át, a Cserestó-erdő felől szovjet tankok és páncélkocsik vonultak be, gyalogság kíséretében, de nem jöttek végig a falun, hanem a felső hídnál elfordultak és Léva felé törtek előre. Nem tudtunk arról a két tankról sem, amelyek a Hosszúdűlőnél fekvő lucernaföldünkbe térdig érő nyomokat vágtak lánctalpaikkal, ahogy a Tekenyösön át Ladány felé nyomultak. Én már a búzaszalmát készítettem almozónak, amikor a Felvég felől mennydörgésszerű moraj csapott alá, és csatarepülőgép-alakulatok húztak el egészen alacsonyan a falu felett északkeleti irányban. Nyolcvan—száz gép lehetett, zömök vadászgépek kísérték őket, és földrengető dörejjel repültek, mintegy maguk alá gyűrték a tájat, meghódították, pedig nem is lőttek, nem is bombáztak, és fél perc alatt eltűntek az Ebes-domb hajlatán.

Itatáshoz megjött apám. Elmondta, hogy a Lackó-patak partján jöttek Ladányból, és találkoztak egy szovjet rajjal, a katonák megkérdezték őket, hogy hol voltak, nem láttak-e németeket, hová tartanak, és figyelmeztették őket, hogy vigyázzanak, mert a falu túlsó végén még németek vannak, senki nem tudja, hol rejtőznek, és feltehetően mindenkire tüzelnek.

Hosszú idő után először aludtunk katonák nélkül azon az éjszakán.