Irodalmi Szemle, 1975

1975/3 - Duba Gyula: A nagy támadás

mennydörgésként morajolva, láthatatlanul repülnek kelet felé, hangjuk lassan elhal, s miután célba érnek, már nem jut el vissza hozzánk a robbanások döreje. Napok óta valahol Palást környékén, dél felé pedig még közelebb folynak a harcok, tizenöthúsz kilométernyire a falunktól; tulajdonképpen még 9emmit nem tudunk róluk, mert a keleti dombok mögött csendes a vidék, csak a faluvégi magyar ágyúüteg csatázik a néma messzeséggel. A felső faluvégen, a Hosszú-dűlőbe vezető földút elején hasonló üteg áll és tüzel. Nagyon közel lehet a front. A házaknál német harci egységeket szállásoltak el, valószínűleg a második lépcső csapatai; Deménd felől naponta többször is egy sáros terepjáró kocsi hozza a jelentéseket a jegyzőlakban székelő német parancsnokságnak. A falun végigrobogó terepjáró kocsi képe hirtelen elém villantja a látomást; az utolsó előtti napon, amikor a szőlőhegyek mögött már elmosódóan, de szakadatlanul morajlott az ég, a terepjáró — a hűtőjén keresztbe fektetve — egy lógó fejű német halottat hozott. A halott teste csúszkált és himbálózott, de nem esett le, biztosan odakötözték. Még egy katonaküldöncről él bennem emlékkép: az oldalkocsis kerékpáron ülő, tetőtől talpig sáros német katona egy társával a magyar szekerező- egység járművei közé szorult, az egység parancsnokának hintaja éppen előtte állt. A sisakos katona tehetetlenségében puskája után kap, és mindaddig ordít a szekeresekre, míg utat nem nyitnak neki.

A frontalakulatokkal a nyers erő, könyörtelenség és tehetetlen düh, meg a véletlenek mögött settenkedő halál lehetősége jött a faluba. A lakosság az udvarok világában él, keveset mozognak az utcán, mert az már teljesen a háborúé, a habarccsá taposott sáré és súlyosan csikorgó acélé, a pusztulásé. A kegyetlen és rosszindulatú idegenségé. Ilyen esetek történnek: egy legény — különben nagyszájú haramia — reggel hadifuvarba ment szekéren, és amikor este visszatért, az udvarba beállt böhöm- nagy teherautótól nem tudott bemenni. Természete szerint hangosan káromkodni kezdett, szidta a háború istenét és a hadsereg tompa agyát, meg rongyos jellemét, amikor valahonnan odaperdült egy zömök, bőrkabátos őrmester, elkapta a legény karját, lerántotta az ülésről, és addig öklözte az arcát, mígnem orrán-száján folyt a vére. Az emberek a házak előtt álltak és nézték, hogy a legény már a sárban fetreng, és a magyar őrmester néhányszor belérúg. Némán néztük őt: nagypofájú, megérdemli, mondta

valaki

___ A legény a patakhoz támolygott, leguggolt, arcát mosogatta, és hangosan

p

anaszkodott: látják, ki sem nyithatja az ember a száját, mert mindjárt beverik...! Egy barátom titokzatosan azt mondta, hogy az őrmester aligha éri meg a reggelt, mert a megvert legénynek katonapuskája van elrejtve a pajtában. De az őrmester megélte a reggelt, böhömnagy autóján másnap már mesze járt.

A szovjet támadás előtti nap estéjéről egyetlen kép maradt meg bennem. Korán sötétedett, ötkor már bent ültünk a szobában, de az utca még zajos volt, olyan hangokkal, szavakkal, motorzúgással teli, melyek eredetét és értelmét nem ismertük. Váratlanul hallottuk, hogy valaki nyitja a konyha külső ajtaját: két fiatal német egyenruhás katona lépett a konyhába. Először szólni sem tudtak, erősen lihegtek, géppisztolyukat a fogasra akasztották, és leültek, majd valamilyen szláv nyelven enni kértek. Anyám szalonnát, hagymát és kenyeret tett elébük, s ők elmondták, hogy Palásttól egy rohanásban futottak idáig, halálosan fáradtak és kimerültek. Mohón a kés után kaptak, kenyeret szeltek, szalonnát vágtak és hagymát készítettek maguknak, amikor újra nyílt az ajtó, és német tiszt és két géppisztolyos lépett be. Ráordítottt a két katonára, disznóknak nevezte őket, és a pisztolytáskáját gombolgatta, de azok ész nélkül lecsapták az ennivalót, géppisztolyaikat fölkapták, és kirohantak. A német tiszt arcára és tekintetére jól emlékszem: szürke és torz volt es az arc, félelmetes grimaszt utánzó maszknak tűnt fel, a tekintetében gyűlölet és düh lángja égett. Ránk ügyet sem vetett, erősen becsapta az ajtót maga után. Anyám a kenyeret és a szalonnát kidobta, mert olajos és sárfoltos lett a katonák kezétől.

Azon a napon apám B. Dezső bácsival borjúkat vezetett Ladányba, közellátásra. Reggel korán indultak, hogy estig hazaérjenek.

Az elsőházban napok óta egy német motorizált gyalogosegység lövészei laktak, az első vonalból rövid pihenőre osztották be őket, szalmán aludtak a földön, és egész nap