Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - JEGYZETEK - —varga—: Nedvesen tartani a puskaport

lenhez szólt; a két utóbbi összeállítás tehát arról győz meg, hogy a kisszínpadi játékban helye van az allegorikus műsoroknak, s a közvetlen aktualizálás kikerülésével is tudnak időszerű példát mutatni.

„Nedvesen tartani a puskaport” — az első számú óvatossági rendszabály. Különösen ha a nemzetek közötti félreértésekre, ellenséges indulatokra vagy éppenséggel a tényleges nehézségeket elkendőző, felületes szólamokra gondolunk. A fesztivál küldetése azonban túllép az ilyetén „óvintézkedésen”, hiszen az egymás megismerése, az egymástól való tanulás, a közös iskola többet kell hogy jelentsen. A fesztivál nemcsak gesztusaiban, hanem tartalmában is több ezért, mint bennfentesek (rendezők, szereplők és a kisszámú érdeklődők) számára rendezett összejövetel. Politikum. Nem annyira a formájában, inkább tartalmilag.

Amitől a seregszemle részvevői, a szereplők, szakemberek is sokat vártak — éppen a nemzetköziség volt. Tudjuk, hogy a hazai együttesek fesztiválján, a Jókai-napokon egyrészt az aktualitások miatti tartalmi egyhúrúság, másrészt a csehszlovákiai magyar irodalmi színpadi mozgalom formatárának szűkessége miatt sokszor az előadások úgy hasonlítottak, mint egyik tojás a másikhoz. A hazai együttesek bátorságára vall, hogy vállalva a kockázatot színpadra álltak a jónevű, gyakorlott együttesek társaságában. Az egymás megismerésének szükségessége és parancsa mindennél erősebbnek bizonyult. Ez a komoly játékban való feltétlen, lelkes résztvétel mindenesetre görcsmentes szellemre vall. S ez a tény fügét mutat mindenféle gyűlölködésnek, embertelenségnek és államhatárnak.

Ha valaki felszólítana, hogy egyetlen modatban fogalmazzam meg a seregszemle esetlenségeit, hibáit, akkor bizonyára a szövegmondás és -értelmezés döccenőiről beszélnék. A tartalmas, érvekkel gondolatokkal teli szövegeket ugyanis csak azután lehet elmondani, ha az előadó maga is megérti és értelmezni tudja a rábízott anyagot. Talán hazai irodalmi színpadjaink jellege (diákokból, munkás- és paraszt fiatalokból álló szerepőgárda) vonja maga után, hogy a színpadon az általában képzett rendező által betanított mozdulatok és a szereplő szövegértelmezése mintegy kettészakad. A hazai magyar csoportok nem tudták kellő szenvedéllyel eljátszani a rájuk bízott „szöveget”. Előadásuk közben sokszor az volt az érzésünk, hogy nem értik, amit mondanak. Szöveg- és versmondás nincs értelmezés nélkül (ami végeredményben az egyéni hozzákeverése a kész és végleges mondatokhoz), az értelmezéshez pedig elengedhetetlenül fontos a megértés. A versértés, a szavalásban, poétikában való járatlanság hibái színpadon kétszeres erővel hatnak. A búcsiak által bemutatott összeállításban például hiányzott iaz átélés, érzelmi színezés helyett többnyire érzelmesen előadott mondatokat hallottunk, a kettészakadt mozdulatok és szöveg mutatványát láttuk. Az ipolyságiak műsorában a túlhangsúlyozott mozdulatok, a mozgáselemek naturalizmusa „ütötte” a teljesen más stílusú Radnóti-verseket. Hosszabb elemzésre itt nem vállalkozunk, csupán arra szeretnénk felhívni a figyelmet, hogy a szöveghűség nem csupán alaki, külsődleges követelmény; a leírt szöveg tartalma legyen a meghatározó, ne vonják árnyékba a formai elemek (díszlet, mozgás, zene). Az emelt hang még nem jelent hiteles indulatot, az ellágyuló arckifejezés, kifordított szemek mondhatatlan érzelmeket.

Ha lehetőség adódott a tartalmas és őszinte beszédre, használjuk ki a lehetőséget és ne „szerepeljünk”, alakoskodjunk. Letépett álarccal, nyitott arccal védtelenebbek vagyunk ugyan, s fájdalmasabb minden, de a szembenézést máshogy nehezen tudom elképzelni.

— varga —