Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - Kováč, Mikulás: Az én városom

Mikuláš Kováč

Az én városom

(részlet)

Apám örökké harcban állt a világgal.

Kockás ingeket viselt, szeretett az istenről beszélni s más megfoghatatlan dolgokról; ritkán hangoskodott, de ha tűzbe jött, lepkeként kapdosta a gondolatokat.

Vadak voltak, mint az erdei méhek, fullánkosak és gúnyosak. S kiengedte őket.

Az emberek, akikhez beszélt, megütközve hallgatták, gyűjtötték érveiket, melyek később szétrepültek, mint pitypang porzói a nyári szélben.

A háborút a maga módján fogadta, pár napig hallgatott, fel-alá járt a szobában, régi térképet keresett, számolt, töprengett, s néha az asztalra ütött öklével.

De később, mikor lehullt az első bomba s a gyár felől lila láng csapott az égre, tisztogatni kezdte a kerti fákat, köveket cipelt, s a nyikorgó, régi kiskaput bemázolta élénkpiros festékkel.

Menekülni, futni akart a recsegő világból a munka csendes révébe, ahol egyedül lehet az ember a kalapáccsal és vésővel, a fényesfogú fűrésszel, két kezével, tíz ujjával,

kezek kérgével — jó emberek hű csillagával.

Ám egy este

sokáig nem jött haza, s mikor végre belépett,

olyan volt, mint a lepecsételt levél. Nyugodtnak látszott,

sokáig beszélgetett anyámmal, fojtott hangon.

Megszoktuk a változást. Későn járt haza, s néha magával hozta valamelyik barátját.

Bezárkóztak a fürdőszobába, készültek valamire, halkan beszéltek,

s még nem értettem féltett titkukat.

Abban az időben

olyan volt a város, mint a rajzó méhkas.

Mindenki izgatottan suttogott.

Valami lógott a levegőben, mint egy akasztott ember, mint egy új harang, melyet még nem kondított meg senki.

Apám gyakran kinézett az utcára, ahol katonák meneteltek, éjjel összerezzent álmában, beszélni kezdett, kiabált.

Anyám csitította.

Egy este idegesen tért haza, pokrócot keresett, kiment a fatartóba, a farakás mögött aludt egy kemény lócán. Reggel, mikor mosakodott, százéves fa évgyűrűi látszottak a hátán s édes penészszag áradt belőle.