Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - Kováč, Mikulás: Az én városom

Azon az éjszakán semmi sem történt. Csak jóval később jöttek el érte. Szeptemberben történt,

hullottak a levelek. A gesztenyefák megzengették az ősz gongját, s az ablakok alatt gőzhenger zúgott.

Az útkövezők

fekete rongyra térdeltek, és kék füstben foltozták a lánctalpaktól felszabdalt úttestet.

Eljöttek érte is. A motorbúgást nem hallotta senki.

Eljöttek érte — kopogtatás nélkül benyitottak, megálltak a küszöbön. Megkérdezték, hogy hívják.

(Ú, nagyon jól ismerték, ő is ismerte valamennyit, ismerte borotvált arcukat, meztelen szemüket, melyek jegesen néztek, mint pisztolycső nyílása.)

Eljöttek érte is. Lassan felállt, körülnézett.

A falakat nem tudta áttörni. Az ablakban mélység ásított. Szégyenkezett a föld a padló alatt — nem volt menekvés.

Lassan felállt, megcsókolta anyámat, levette kezéről az órát, átadta nekem, pontosan háromnegyed tízkor, s elindult.

A puha aszfaltot deszkaszál védte, de ő nem látta meg, mellette lépkedett.

Fekete iszapba süllyedt a cipője.

Elhaladt a térdeplő munkások mellett. Senki sem szólt rá, pedig azelőtt a verebet s a kutyát is elűzték, ha arra tévedt,

elment mellettük s beszállt az autóba.

Elment az apám. Agya üres maradt.

Üres volt a szoba, üresen kongott a világ.

Itt maradtak a könyvei, a régi karóra,

néhány nyakkendő, fölül kopottan s kissé piszkosan.

S az aszfalton ott maradt a lábnyoma.

Lassan egészen megkopik, emberek lépkednek rajta, gyerekek ugrálnak fölötte, piros labdát rugdosnak.

De néha, eső után zöld tavacskák ragyognak a nyomokban, az ő zöld szeméhez hasonlítanak.

A nap szomjasan iszik belőlük, rájuk tapasztja forró száját, anyám az ablakból nézi, s szeme kivörösödik, mint a virág.

Ilyen voltál, te utca, ilyen voltál, szép városom, azokon a mély éjeken, mikor kialudtak a fények, s az ember úgy kereste társai kezét,

mint kútban a létra fokait, mikor a gyertyák csonkig égtek, s a gyufásdoboz ugrálni kezdett az asztalon s vészesen csörgött, mint kígyók az őserdőben.

Ilyen voltál, városom, ilyenek voltatok, kedves kertek, mikor fekete füstben ropogott az almafák gyökere, s lovak vérével keveredett az embervér s kúszó folyással csörgött a megáradt folyóba.

Mindennap az utcákon kószálok, s mindig útba ejtem a piacot, hol almák világítanak és halak csillognak,