Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - HAGYOMÁNY - Fried István: A másik Jókai

a történet az Aradi hős nők című drámában központi szerephez jut, s a komikusnak elképzelt lázadót, Pérót a népköltészet dicsfényébe vonja.

Nem hirdetünk perújrafelvételt Jókai ügyében, hiszen erre semmi szükség nincs. Csak a reálisabb Jókai-kép megalkotását sürgetjük. Igaz, ennek még objektív akadályai vannak. Valamennyi parlamenti beszédének, újságcikkeinek és főleg: eddig szinte ismeretlen levelezésének összegyűjtése még csak folyamatban van. Úgy véljük, a már eddig is . ismert dokumentumok közül érdemes elidőzni az Interparlamentáris Unió brüsszeli kongresszusán, 1895. augusztus 14-én elhangzott beszédénél:

„A nemzeti gyűlölködés telhetetlen bálvány, amely egymaga nyeli el a népek boldogságát. A nemzeti gyűlölködés mindennapos vendég a pór és a munkás asztalánál, kieszi a húst a levesből s rongyos ruhával fedi be gyermekeit. A gyülölség a legdrágább passzió. S mi nagyra hizlaljuk ezt a szörnyet, kultusz tárgyává tesszük megnyilatkozásait, oltárokat rakunk, hogy rajta neki áldozhassunk.” Jókai poentírozó természete a „nemzeti gyülölség” néven nevezi a kapitalizmus fegyverkezési versenyét. Az ő célja ezúttal azonban nem az, hogy pontos elemzést adjon. Drámai szavakkal hívja föl a figyelmet a szörnyű jövőre:

„A legélénkebb fantázia sem képes elképzelni, hogy milyenek lesznek esélyei egy jövendő háborúnak, melyet oly seregekkel vívnak, melyek milliókat számlálnak; melyet nem lőfegyverekkel, hanem valóságos pokolgépekkel, füstnélküli lőporral, távírókkal és léggömbökkel, stratégiai és hordható vasúttal, ekrazitbombákkal, népvándorláshoz hasonló lovastömegekkel fognak megharcolni. Oly háború, melyben részt fog venni minden férfikorú ember, oly háború, melybe beleavatkozik minden nemzet, legyen az nagy vagy kicsiny.”

A ma embere dermedtem olvassa Jókai jövőbe látó sorait. Mi már ismerjük ezt a háborút, az atombombát, a hidrogénbombát, a napalmot, a repülőgépek szőnyegbombázását, a népvándorláshoz hasonló tömegű seregeket, megfagyva a Don-kanyarban, elvérezve, szétmorzsoltan. De ahogy Jókai intette a brüsszeli tanácskozás részvevőit, úgy szól ma is a békét kívánók ajkáról:

„Nekem is a nemzetem, anyanyelvem iránt való szeretetem épp oly drága, mint másnak a magáé, és én minden nemzetnél tisztelem ezt a szeretetet. De ennek nem a másokkal szemben váló ellenségeskedésben kell megnyilvánulnia ...”

Mit mondjunk Jókai Mórnak, ha megkérdezi, jól sáfárkodtunk-e örökségének e hu- manista-örökértékű rétegével? Kiirtottunk-e magunkból minden torz sovinizmust, minden önös érdeket? Tudunk-e nemcsak szűkebb pátriában, hanem Közép-Európában, Európában, emberiségben gondolkodni? Sok tévedés és botladozás közepette hívek vagyunk-e a béke, az igazság, az emberség Jókai hirdette eszméihez?

Jókai születésének 150. évfordulóján nem tehetünk mást, mint fölmutatjuk néki a magyar nyelven alkotott legjava irodalmat: Ady Endre szolga-népek Bábelét ostorozó szavait, és álmát arról, hogy Dunának-Oltnak egy hangja; Babits Mihály gégeráktól gyötört kiáltását, hogy nem maradt vétkesek között néma, József Attila tiszta hitét, aki emberséget áhított az embernek, Illyés Gyula tanúvallomását: nem elég a szó, a némaság, ide az emberség is kell, hogy új haza nőjön a régi romjain, Juhász Ferenc Dózsa-eposzát, hiszen a szabadság a legtöbb, amit önmagának adhat az emberiség, Győry Dezső gondolatát, mely minden népet félt attól, amitől a sajátját félti.

Jókai születésnapján ebből merítünk erőt. Hisszük, valljuk, hogy a Capitanoknak nem szabad klvonulniok a világból, itt van a helyük köztünk, kik Jókai legjobb eszméit szeretnénk valóra váltani.