Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - Kövesdi János: Végítélet

tus avatta ünnepnappá. — Szeme haragosan csillogott, miközben ezeket mondta. Hirtelen mozdulattal felegyenesedett, silány köpenye zsebéből előhúzta kis fekete bib liáját, melyet mindig magánál hordott, és felütötte Mózes második könyvénél. — Az Úr másként rendelkezett: „Az én szombatjaimat bizony — olvasta — megtartsátok, mert jel ez énközöttem és tiköztetek, nemzetségről nemzetségre, hogy megtudjátok, hogy én vagyok az Úr, aki titeket megszentellek. Megtartsátok ezért a szombatot, mert szent az tinéktek. Aki azt megrontja, halállal lakoljon. Mert valaki munkát végez azon, annak lelke irtassák ki az ő népe közül.”

— Érdekes — jegyeztem meg.

—• Több — mondta ő, — ez az egyetlen igazság.

Noha én magam nem lettem hívő, megszerettem „Szombat Atyát”. Sok időt töltöttem vele együtt, és sokat tanulam tőle.

Most ő is ott állt a „világosság angyalának mezébe” bújtak ítélőszéke előtt, a gonosz Halálra várva. Szegény barátom, futott át rajtam, ha csakugyan él a te istened, akkor miért kell neked ily nyomorult halált szenvedned, neked, aki sohasem „rontottad meg az égi jelt”.

A futár megérkezett a kivégzési paranccsal. Egy fehérkesztyűs őrnagy nyomban felolvasta.

Kegyelmet — amint már említettem is — egyedül csak Virág Szilveszter kapott. (Sokáig folyt a találgatás a zászlóaljnál, miért éppen őneki és miért csak neki kegyelmeztek meg. De mindhiába. Nem sikerült megfejteni a talányt. A vallásosabbak már isteni csodáról beszéltek. Magát Virágot is többször megkérdezték. Ö okosan csak vállat vont, és hallgatott. Évekkel a háború után, amikor felköltözött a városba, elárulta nekem az égi csodát: az ezredtörzsnél volt egy alezredes rokona.)

Aztán elhangzott a vezényszó. Az elítéltek a bitófa alá léptek.

Szombat volt. December nyolcadika. Azok próféciája teljesedett be tehát, akik Mária napra jövendölték a végítéletet.

Nágel Gyula: A híd (olaj, 1962)