Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - HAGYOMÁNY - Fried István: A másik Jókai

Ennyi fontos igazság, ennyi bölcs előrelátás, ennyi szatirikus véna, ennyi igaz tapasztalat, ennyi realitás: és ennyi fél-megoldású regényl Van egy pont ugyanis, ahol említett Jókai-regényeink megbicsaklanak: az érzelmességé, az érzelgősségé lesz a vezető szólam. Jókai nem tudja végérvényesen legyőzni önmagát. Nem tudja elhinni a jó vereségét, még akkor sem, ha tiszta ideáljai a valóság szirtjén törtek ketté.

Nem írói bátorság kérdése ez! Jókai nem félít szembenézni a végső kérdésekkel sem. Csak valamiféle naiv hit élt benne, hitt a csodában, az emberi jóságban, az igaz érzelmek felülkerekedésében. Hitt abban, hogy létezik egy sziget, amelyen nem vetheti meg lábát a számára hol anarchistaként, hol imperializmusként, hol belviszályként jelentkező gonosz. Jókai megteremtette e sziget mítoszát. Timár Mihály az Aranyemberben azért vonul ki a társadalomból, hogy ember lehessen, megteremti a családi boldogságot, a tiszta emberséget. Tatrangi Dávid a világ megmentője lesz maroknyi nemzetével együtt a maga elővarázsolta szigeten, a mechanikus győz a technika esz- kövelvel, melyeket az emberiség érdekében használ föl; ahogy Berend Iván is erről álmodik Delejországában. Adorján Manassé és Áron a nemzetiségi harcok zűrzavarában vonul el a szigetre, de onnan Is éber szemmel tekint az eseményekre, és megmenti azokat, akik neki kedvesek. A végső sóhaj, Capitanoé már semmit nem akar. Jókaival együtt elmondja, hogy „Ha minden puskát a lomtárba dobnának, paradicsomi élete volna minden embernek a földön; a külön fajok, nemzetiségek nemes versenyben győzhetnének egymás fölött tudósaik, művészeik zsenijével; a találmányok világa közelebb hozná egymáshoz a népeket, az ismeret, a szeretet, a szükség egyesítené valamennyit”. Jókai keserűen egészíti ki hitvallását: „De hát tudom, hogy ez mind lehetetlenség.”

Ha Jókaira gondolunk, önkéntelenül Baradlay Richard halálmegvető bátorsága, Ba- radliayné haza- és gyermekszeretete, a magyar nábob megjavulása, a Wesselényik és Szé- chenyik heroikus-romantikus (de a korral magyarázható és igazolható) patriotizmusa jut eszünkbe. Capitano—Jókaiból ez szakad ki: „Nekem nincs se hazám, se nemzetem.” Majd látogatója (kibe szintén Jókai vetítette elképzeléseit) lelkes vallomására ekképp válaszol: „Jaj annak az országnak, amit csak a fegyvererő bír összetartani.”

Jókai regényírói technikáját, regényeinek struktúráját a reformkori ihletés, a Walter Scott-tól, Sue-től, Dumas-tól és más, olykor a romantika második vonalába tartozó regényírástól eltanult formálás segített kialakítani, ez egyesült az 1840-es esztendőkre demokratikussá feltöltődött irodalmi népiesség elemeivel. Mindehhez járult, hogy Jókai akkor lett regényíróként igazán érett, amikor a Bach-korszak nemzeti elvárásait kellett teljesítenie. Így a Jókai-regény által megvalósított romantika nemcsak a „nemzeti küldetéstudat” miatt eltérő variánsa az európai romantikus regényirodalomnak, hanem a hazai hagyományok továbbépítése miatt is. Jósika mellett az Auróra-népiesség életképei, az 1830-as, 1840-es esztendők prózában megvalósuló népies kísérletei (Gaál József stb.) is táplálták Jókai regényírását.

Öregkorára ez a fajta regény túlélte önmagát. Jókai érezhette ezt, hiszen kései re. gényelnek tematikai tájékozódása, az alaphang megváltozása, a formabontás megannyi kísérlete (A három márványfej pl. az író és a kritikus beszélgetése, a Fráter Györgyben a Dózsa-felkelést látomás és hagymázos álom formájában éli át a hős, az Egy hírhedett kalandor, történetfüzér, formai bravúr, a De kár megvénülni erőtlenebb formában novellafüzér stb.) arra vall, hogy Jókai megkísérelte regényírásának megújítását. Csakhogy erre már nem maradt ereje, nem kapott hozzá segítséget, hiszen pl. az őt szüntelen ostorozó Gyulai Pál sem irányította pozitív példák felé; de hiányzott Jókai világirodalmi kitekintése is. Bizalmatlanul és gyanakodva fogadta az újabb nyugati regényeket. Kelet-Közép-Európában pedig — az orosz és részben a lengyel irodalomtól eltekintve — a Jókai-féle modor volt még az úr.

Ez az oka annak, hogy kései regényeivel nem arathatott igazán átütő sikert. Viszont ez az irodalomtörténészeket nem menti fel attól, hogy ne vegyék észre az átváltás kísérletét! Nem lehet a kuriózumkeresés olcsó érzével elintézni, hogy Jókai e regényeiben megszaporodnak a szláv folklorisztikus elemek! S ezek nem csupán színező- érdekességhajhászó funkcióval bírnak. Olykor cselekményalakító erejük is van, mint pl. az Egy játékos, aki nyer délszláv balladájának. Ez nemcsak a különféle Králjevics— Marko-regék motívumait ötvözi egybe, hanem még az Attila fejedelem hármas koporsójáról szóló történetet is átemeli saját történelemkönyvéből a regébe. Ugyanez