Irodalmi Szemle, 1975
1975/1 - Kövesdi János: Végítélet
tetlen életéről és második, Ítéletnapi eljöveteléről prédikált nekik. William Miller, számításai szerint 1843-ban kellett volna Krisztusnak újra eljönnie, de nem jött el. „Szombati Atya” azt hirdette, hogy Miller annak idején jól számított. Krisztus felkészült a földreszállásra, de a pápa, az Antikrlsztus megakadályozta, hogy Kriszstus alászáll- jon és megtartsa a földön végítéletét. Ezért a harc a hamis helytartó ellen. De száz esztendő alatt sok bűnt — idegen bűnt is — levezekeltek a hívők. Jézus kiengesztalő- dött irántuk. A Sátán ugyan még görcsösen ragaszkodik a hatalmához, ám Krisztus már nem tűri meg sokáig a földön. A Sátán persze tudja, hogy csakhamar vége szakad uralmának, azért dühöng ennyire. Mi más a sose látott iszonyú pusztítás, a borzalmas volgai, doni, kijevi vérfürdő és a Babij Jarban november elején véghezvitt rémséges emberirtás, ha nem a sátán utolsó tombolása. De már nem tart sokáig -a pusztítás. Karácsony éjszakáján megérkezik a messiás, és — vége a romlott világnak. Ezt hirdette „Szombati Atya”. Ugyanis szerinte Krisztus száz évet adott az emberiségnek, hogy megdöntse a földön a Sátán hatalmát. E nézetét a jehovisták is osztották. Néhány híve viszont — pápista sugallatra — úgy vélte, hogy hamarabb lesz a végítélet. Már december nyolcadikán, a szeplőtlen fogantatás ünnepén. Ezt a Mária-kultusz hívei suttogták a bálványimádatot annyira megvető jehovisták nagy felháborodására. Egy dologban azonban valamennyien egyetértettek: meg kell menteni az emberek lelkét. December eleje van, közeleg a világ vége, ostobaság tovább harcolni. Minek folyna tovább értelmetlenül emberi vér! Tisztábban állhatnak majd Krisztus elé, aki eljön Ítélni eleveneket és holtakat. És óvatosan, sokszor rettegve bár — mert ismerték a tisztikar könyörtelenségét —, agitálni kezdtek a háború, az öldölés ellen. Ezt pedig mégsem tűrhette el a Sátán. A főbb lélekmentők hadbíróság elé kerültek. Napokon belül lefolytatták az eljárást. Valamennylüket halálra ítélték. Valamennyien kegyelemért folyamodtak. A halálnem — minthogy kevés volt a lőszer — kötél általi halál. Megkezdték a bitófák ácsolását. Az erdőszélen állították fel őket. Felköthették volna az elítélteket egyszerűen a fára, ám ez így parédásabb volt. A pödrött bajszú, hetyke tisztek szerették a parádét... Egy szombat kora délutánján volt a kivégzés. Reggel még tombolt a hóvihar, de délutánra teljesen szélcsend lett, békés, tiszta idő. Mintha csak az eljövendő Megváltó rendelte volna Így a derék szombatosok tiszteletére. Az elítéltek, szombatosok, jehovisták egyaránt, a harminc fokos hideg ellenére egy szál fehér ingben sorakoztak fel a vesztőhelyen, éppúgy, mint amikor imádkozni mentek más szombatokon. Minden akasztófán ott lógott a kötél — hurokkal a végén. Ott állt a halálraítéltek közt a brennerl barátom, Virág is. Meg a jóságos „Szombati Atya". Ott szorongtunk a vesztőhely körül, már csak a kivégzési parancsra vártunk. Ahogyan elnéztem „Szombati Atya” tiszta, de kissé aggodalmas arcát, felmerült bennem egy beszélgetésünk töredéke. Akkor még a nagy doni támadást vártuk. Ml az utak hótalanltásán dolgoztunk. Ügy adódott, hogy ő csákányolta az odafagyott havat, én meg lapátoltam. Egy pihenő közben bizalmasan odahajoltam hozzá: — Mondd csak, Sanyi (mert az volt a rendes keresztneve), komolyan gondolod te ezt a ... ti hiteiteket? Értelmetlenül fogadta a kérdést. — Persze — felelte. — Hát miért ne gondolnám? — És miféle szekta ez a tietek? — Keveset tudsz a kereszténységről. — Akkor mond] róla valamit. Pap vagy. És keresztények vagytok ti egyáltalán? — Igaz keresztények. Csak mi vagyunk azok. — Minden szekta ezt állítja magáról. — Nem haragudhatok rád a tájékozatlanságodért, de hogy tudd — nem vagyunk szekta. Nekünk rendes egyházunk van, és teológus papjaink. — De ha keresztények vagytok, akkor miért nem vasárnapon ültök ünnepet? — Mert mi az őskeresztények nyomdokain haladunk. Az úr a szombatot szentelte meg. A vasárnapot csak a pápa, „a világosság angyalának mezében” fellépő Antikrisz-
