Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - Kozák, Ján: A fehér mén

a rikácsolás, s Burovt váratlan fehér csönd ölelte körül. Az utolsó elárvult, megkésett rajok szárnycsattogása visszhangnak tűnt a férfi számára.

Azokban a napokban el se hagyták a tábort. Kiálltak a jurta elé, s csak lőttek és lőttek. Kész tömeggyilkosság volt. Mitya rátelepedett a hordóra, maga mellé rakta a papírdobozokat a töltényekkel, s tüzelt és tüzelt. Csak a dobozok kiürültével ment összeszedni a zsákmányt. Egy lövésre öt rucát ejtett, Burov négyet. Azon az első délelőttön összesen kétszáznegyven kacsát és tizenhat ludat ejtettek. Vaszilij a „hűtőbe”, egy deszkákkal fedett verembe rakta őket; a faláról — két méterre a föld felszíne alatt — állandóan jégcsapok lógtak, az alját vastag jégpáncél borította. Bent a jégveremben egész évben dér ült mindenen. Vaszilij és a csikós itt tartották a téli élelmiszerkészletüket: halat, szárnyast, apróvadat.

— Úgy látszik, hogy az összes ruca elrepül — mondta Vaszilij. — Néhányat félre kell tennünk. Hosszú nálunk a tél. >

Ez a „néhány” nála százakat jelentett. Egypár szárnyast a repülővel zsákokban haza akart küldeni Ojuszardahba a feleségének és a gyerekeknek.

Ebéd után Vaszilij így szólt:

— No, lássunk neki megint.

Mását a vadászat kezdetben nagy izgalomba hozta. Ilyet még nem élt át. A „mészárlást” azonban — így mondta — hamarosan megunta. Bámulta a befagyott tavat. A jégrétegre — belefáradva a repülésbe — szárnyasseregek telepedtek, hogy megpihenjenek. A jég bereccsent, az úszkáló kacsák testsúlyától egyre nagyobbodott a lék, s a szárnyasok mögött keletkező vízsávokból lágyan, fehéren pára gomolygott elő.

— Mint kis jégtörő hajók — mondta az asszony. — Sajnálom őket, Szása.

Helyére akasztotta a puskát, s abbahagyta a lövöldözést. A nagyszerű, hatalmas költözés, a szinte levegőt reszkettető szárnysuhogás és zajongás keltette elragadtatás azonban nem hagyta el őt.

— Nem fiagynak-e meg? — kérdezte valamivel később egy kissé nyugtalanul. — Úgy értem, nem éri-e őket a fagy s a jég még a tavakon.

— Maga is látta, hogy elég kövérek — válaszolta Vaszilij. — S délnek végig a folyók mentén szállnak, ahol nem egykönnyen fagy be a víz. A Kolimán pihenőt tartanak, aztán délnyugatnak vágnak a Léna felé. Ha a tavakon be is áll a jég, útközben akkor is elég vízérre bukkannak. Ezeken azonban többnyire csak pihennek.

— Útközben nem is táplálkoznak?

— Tudja, a vadludak néhány napon át is elvannak éhen. Ha megfelelő hájkészletük van, eleség nélkül is eljutnak a telelőhelyükre.

— Milyen messzire szállnak?

— Az itteniek többnyire Kínába és Indiába repülnek — kapcsolódott be a beszélgetésbe Burov is.

— Hisz ez szörnyen messze van — hüledezett Mása. Ismét az eljegesedő vízre pillantott.

— Kutyabajuk se esik — ha csak útközben le nem puffantják őket — jegyezte meg tárgyilagosan Vaszilij. — De maguknak aztán alaposan „befűtött” ez az idő, mi? — fordult Burov felé.

— Számítottunk arra, hogy a szabadságunk végéi) beköszönt a tél — felelte a férfi.

— Fölkészültünk rá, igaz-e, Mása? — Lövése nyomán egyszerre két ruca kalimpált alá, s Burovban niagy elégedettség áradt szét.

— Számomra a tél nem okoz nehézséget. Nem. Hozzá vagyok szokva — mondta Mása.

Másnap már Burov sem érzett kedvet a vadászathoz. Még örült is, amikor sűrűn hullani kezdett a hó. S még inkább megörült, amikor megszűnt a költözés, s délelőtt Másával és Vaszilijjal kimehetett a hó borította síkságra, hogy szemügyre vegye azt a helyet, ahol iramszarvasra lehetett számítani. Nem akadtak nyomra. A nap — időközben előbújt — beragyogta a puszta és hallgatag, vakítóan fehérlő tundrát. A negyedméternyi hótakaró felszíne a napfényben enyhén megolvadt, s estére szilárd, üveges zománc fedte a földet. Egyre szilárdabbá vált. Burov átkozódott.

Este, Mitya hazatérésével, Szásának jobb kedve kerekedett. A csikós a nap folyamán a távolabbi méneseket járta körül. Minden rendben volt; csupán két gyöngébb csikót terelt a karámba. Amikor a meleg kemence mellett üldögélve, vacsorára mindnyájan elfogyasztottak néhány fehér, szalonnára emlékeztető, fagyott, nyers halszele