Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - Kozák, Ján: A fehér mén

tét, s már a főtt kacsahúsra fenték a fogukat, a csikósnak estébe jutott, hogy a Gör- ve-tó mellett két egészen friss iramszarvas nyomra bukkant. A Görbe-tó az ő tavuk túloldalán feküdt, s hosszúkás, íjszerű formája a Balagaanax-tót közelítette meg.

— Arrafelé legel a ménes? — kérdette Mása. Eszébe jutott Ajhal.

A csikós igent mondott, s megemlítette, hogy látta is a ménest. Ott legelészett a bo zótos szélén, amely felfogta a havat a sűrű, magas fű felett.

Burovnak az izgalomtól feldobbant a szíve. Kiment a jurtából és a hőmérőre pillantott. Tizennégy fokot mutatott fagypont alatt. A csillagok élesen, hidegen ragyogtak. Burov füttyentett egyet, de örömét a fagy sem tudta elrontani. Egyezséget kötött Va- szilijjal, hogy reggel az iramszarvasok nyomába erednek.

Ezekre a dolgokra gondolt most fektében, s nem bírta kivárni, hogy megvirradjoü; mihelyt a szomszéd szobából beszéd és csörömpölés csapta meg a fülét, kiugrott az ágyból és öltözni kezdett.

— Már reggel van — mondta. — Fölkelhetnél már, Mása.

— Még egy kicsit. Még egy kicsit hadd heverésszek.

— A konyhában már tüzelnek. Hallod?

— Igen. Még egy kicsit heverészek. Nagyon hideg van itt.

Nyakig a bőrtakaró alatt feküdt s álmosan pislogott.

— Ha akarsz, itthon maradhatsz — mondta a férfi ridegen. Mása hosszasan, figyelmesen fürkészte őt.

Azóta, hogy akkor éjszaka önszántából a férjéhez ment, még kétszer volt nála. De reggelig már sohasem maradt. Szeretkezés után a férjéhez bújt, de még mielőtt elnyomta volna az álom, visszament a saját fekhelyére. Az utolsó két éjszakán egyáltalán nem kereste föl a férfit. Azt mondta, hogy fáradt, s rögtön elaludt. Burov nem neheztelt rá. Tudatosította, hogy most, amikor végre újra együtt aludtak, amikor Mása a saját jószántából jött hozzá, s amikor úgy tűnt, hogy minden rendeződött, túlságosan is magabiztos lett, s már nem gondolt annyit az asszonyra, mint azelőtt. Mása érezte ezt, s megalázónak tartotta a férfi viselkedését.

— Lehet, hogy én ejtem majd el azt a szarvast — mondta később a nő. — Gondolod, hogy ma rábukkanunk?

— Egyszer rá kell akadnunk, ha már itt van. A hóban remekül olvashatók a nyomok. Legalább ennyi hasznunk van belőle.

— Ha arra gondolok, hogy egy hete még fürödtem .. . — mondta Mása. — Brrr — belereszketett. — Milyen idő van kint?

— Én már megyek — szólt Burov. — Megnézem. De te azért igyekezhetnél egy kicsit.

— Jó, jó, rögtön fent vagyok.

A jurta előtt mély, fagyos csönd fogadta a férfit. A hó borította tó beleolvadt a tundrába; mintha az egész világ egyetlen széles rónasággá vált volna, amely csillogott, akár a vert ezüst.

Burov belebámult a dermedt ürességbe, s reszketés futott át rajta. Ügy érezte magát, mint hajótörött egy hatalmas jégszigeten. A sima és fagyott, enyhén dér ülte hórétegből elárvult fűszálak szomorodtak elő; bársonyos jégréteg zománcozta őket. A fagyos fehérség hátterében lovakat vett észre. A ménes, amely mindig a jurta közelében legelészett, nehezen körvonalazódott ki a szeme előtt. Csaknem teljesen beleolvadt a környezetbe. Egy Ideig feszülten figyelte a lovakat.

— Nem kellene megabrakolni őket? — kérdezte a felesége. Már felöltözött. A szvet- terére vattával bélelt sárga, kapucnis szélkabátot öltött; a lélegzetét állandóan a tenyerébe fújta.

— Látod, hogyan kotorják patájukkal a havat — felelte Burov. — Ezek a jakut lovak olyanok, mint a rénszarvasok. A hó alatt is találnak legelnivalót.

— Csak nincsenek kint egész télen? — fordult Mása Vaszilij felé, aki éppen csatlakozott hozzájuk. A csikóktól jött, miután kiengedte őket a karámból.

— De bizony kint — vetette oda Vaszilij. — Hozzászoktak a hatvan fokos hideghez is. És maguk — mosolyodon Mására —, magukat nem veszi meg az isten hidege?

— Alaposan felöltöztem. De ma foga van a fagynak, ugye? Hány fok van?

— Szerencsére hatvan még nincs. A teljes két harmada még hiányzik — jegyezte meg Burov szarkasztikus mosollyal.