Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - Kozák, Ján: A fehér mén

Ezúttal látogatóban járt az első házasságából származó fiánál, akit már két éve nem látott, semmit se tudott róla, s jóformán nem is ismerte, mert az anyja nem kívánta, hogy találkozzanak. Az első felesége tanítónő volt; Al-Angarszkban, a Bajkál legészakibb részén élt. Burov Ulan-Adeból repült Angarszkba, miután két napot várt a kedvező időjárásra. Más összeköttetése nem volt.

Tisztán és világosan látta a tó mentén a hegyeket, amint felnyújtóznak az égbe. Aztán egy {joros, traktorok és autók agyonsebezte úton ment végig, kereste a Halász utcát, s egy kék ablakszárnyas faház előtt afelől kérdezősködött egy kisfiútól — éppen a marakodó kutyákat ugrasztottá szét —, hogy hol lakik Lídia Burová. A fiú egy ideig méricskélte őt, aztán a szomszéd házra mutatott. Ez az épület is kék ablakszárnyas volt, kicsike ablakaiban virágcserepek helyett pléhdobozok álltak, bennük paradicsompalánták. A fiúcska egy nagy faépii'iet irányában végignézett az utcán, aztán így szólt: „Anyuka éppen jön.”

Burov — amikor a felsége a másik oldalára fordult —, ismét fölébredt. Kissé odébb húzódott.

Már nem volt melege. Félálomban a tudatáig ért, hogy már kellemesebben érzi magét, s erre rögtön elaludt. Ezután már csak reggel ébredt fel újra.

III.

— Ma végre leterítem azt az iramszarvast — mondta Burov öt nap elteltével egy reggel, amikor már nem tudott aludni. Még heverészett; a felesége a szomszéd fekhelyen ébredezőben volt.

— Mása.

Az asszony még szundított, nem bírt fölébredni. Űsszekuporodott a bőrtakaró alatt; a szobában hideg volt.

A férfi rágyújtott, de a cigarettát tartó kezének könyökét gyorsan a takaró alá dugta. Megcsapta őt is a hideg.

Eltűnődött, milyen furcsa is, ami az utóbbi napokban történt. Az időjárás — mindjárt másnap, hogy visszatértek a Balagaianax-tótól, ahol az elveszett kancákat találták meg

— rettenetesen rosszra fordult. Amikor a feleségével és Vaszilijjal hazafelé tartottak egy félresikeredett szarvasűzésből — Vaszilij fedezte föl a nyomokat— az égbolt elborult, s északi szél támadt. Nem túl erős, de annál hidegebb. Lökéseiben zizegve hullámzott a fű. A szürkés felhőrongyok alatt két nagy vadlúdcsapat szállt. Délkelet felé húztak a magasban.

— A ludak már havat hoznak — mondta most is Vaszilij, akárcsak egy héttel ezelőtt, amikor Mása zsákmányát vették számba. Gondterhelten fürkészte az égboltot.

— Hóra még túl korai az idő — jegyezte meg Burov. — Hullhat ugyan egy időre, de a napnak is van még ereje jócskán.

— Furcsa egy esztendő — mondta Vaszilij. Szüntelenül maga köré tekingetett, kém lelte a környéket.

Estére már Burov is nyugtalanságot érzett ki a légkörből. A természetben valami történőben volt. Változás volt beállóban, valami, amire senki se számított.

A tavon sietve falkákba verődtek a rucák. A felszín fölött állandóan örvénylett néhány nagy sereg.

Másnap reggel olyan kép tárult a szemük elé, amit sem ő, sem a felesége nem felejt el sosem. Virradattól szürkületig megszakítás nélkül szárnyasok seregei húztak az égen. A tengertől, a tundrán szétszórt ezernyi tó felöl szaggatott vonalakban szálltak, szálltak a vadludak és rucák. Szárnycsattogástól, rikácsolástól, gágogástól reszketett a levegő.

Föl-fölébredve, éjszaka is hallották a búvármadarak zajongását.

Burov már jó néhány őszi madárköltözést élt át fönt északon, de egyik sem volt ilyen gyors és sietős. Rucák és vadludak és hattyúk húztak el fölöttük szünet nélkül és még a havazásban is. Az ösztön sietésre késztette őket. A tavon jégréteg képződött. Délutánra a hőmérő mínusz négy fokot mutatott. Havazott. Negyvennyolc óra alatt a hőmérséklet huszonnyolc fokkal szállt alább. A madarak sietős költözése három napig tartott, s egy nappal ezelőtt, dél körül ért véget. Megszűnt a szárnysuhogás és