Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - Kozák, Ján: A fehér mén

gyorsan haladt. Aprócska, szürke csöppek felhőjére hasonlított. A férfit nyugtalanság fogta el.

— Szása — mondta —, el innen. Gyorsan el.

De már késő. A felhő ezernyi ezer bögölyből állt, követték a szarvasokat, s az agyonhajszolt állatok fölvágtattak a hegyekbe, hogy menedéket találjanak a vérszopók elől. A böglyök a testük legérzékenyebb részén beleszúrtak a bőrbe, beléje petéztek, hogy a jövendő bögölynemzedék ott élősködhessen és fejlődhessen a szarvasok testén. A rovarok egy része megérezte az emberi izzadság szagát.

Szása és Laptyev nem győzte legyezni magát. Az élő, zümmögő felhő szinte elborította őket. A böglyök többé már nem aprócska lények voltak — valamennyi lódarázsnak tűnt. Szörnyen szúrtak. Egy kis idő múlva olyannyira elviselhetetlenné fajult a dolog, hogy mindketten, Szása is, Laptyev is földre dobták a hátizsákjukat s futásban kerestek menedéket. A vérszopó felhő állandóan a nyomukban. A két férfi a lejtnek vette az irányt, egész úton rohantak, a tüdejük már szúrt, de mert szakadt róluk az izzadság s .a rovarokat a testükön nyomkodták agyon, a bögölyhad még bőszebben támadott. Rohantak lefelé, egész a völgybe, míg csak vízre nem bukkantak. Megsemmisülve rogytak-merültek beléje. A böglyök csak jó idő múlva tűntek el.

Szása és Laptyev teste viszketésben égett, a lábukat horzsolások éktelenítették, s mintha ficamot éreztek volna benne, mert a hegy alatt egy jókora darabot nedves, mocsaras tundrán futottak végig. A veszély megszűntével, amikor már újra a táborban voltak, s Tánya, az egészségügyi nővér — Laptyev járogatott vele — mindkettőjüket bedörzsölte szesszel, a két férfi egymásra nézett, s elnevették magukat. A szemhéjuk teljesen bedagadt, úgyszólván semmit se láttak. Kis idő múlva Laptyev így szólt: „Szása, jobb lesz, ha este indulunk útnak. Mire a nap tűzni kezd, mi már a hegytetőn leszünk.”

Burov megint elszundított, így hát minden újra összekeverett benne.

Éppen megfürödtek s a jurta mögötti tavacska mellett feküdtek a fűben Másával. A fű zöld volt, előkéklettek belőlek a harangvirágok, s éppen nyitott a sárga farkasalma is, amit Mása eladdig nem ismert. A kezébe vett egy sárga virágot, amikor a túlparton döbögve-dobogva lovak vágtattak a tóhoz. Ittak. Mása fölemelte a fejét.

— Nézd csak, milyen szép fehérek és szürkék. Egyetlen egy se sötét.

Burov elmagyarázta neki, hogy ebben a földrajzi sávban az állatoknál és madaraknál a fehér állomány van túlsúlyban. Mása, mint mindig, most is élénken érdeklődött.

— Védőszín ez, hogy jobban beleolvadjanak a környezetükbe? — kérdezte.

— Főleg arra jó, hogy az arktikus fagyokban is tartsák az állandó testhőmérsékletüket — felelte a férfi. — A fehér szőr vagy toll sejtjeit meleg levegő tölti ki, ami rossz hővezető. Ezért a fehér felszín kevesebb hőt sugároz ki, mint a színes. Tudod, tulajdonképpen afféle „szigetelőszín” ez, csökkenti a test hômérsékletvesžteségét. Ré' sze az arktikus hideghez való fiziológiai alkalmazkodásnak.

— Szása, Szása. Hogy te mi mindent tudsz — sóhajtotta Mása, s a szeme lágyan, csodálóan fénylett.

— Megfigyelted-e valaha a hómadarat? — kérdezte Burov. Mása csodálata hízelgőit az önérzetének. — Tudod, amelyiknek egy fehér folt van a hasán. Testének ez a részé van a leginkább kitéve a földből áradó hidegnek. Majd lövök egyet, hogy megnézhesd. Hamarosan megismersz mindent, Mása.

A nő átölelte és szájon csókolta őt.

Feküdtek egymás mellett. Meleg volt. Fullasztó hőség. S a férfi mellett egyszeribeft nem is Mása, hanem egy fekete azerbajdzsán szépség feküdt, Ofélia, akivel a Centrái szállóban ismerkedett össze, amikor szolgálati úton járt Irkutszkban. Az a fajta szépség, aki az első pillantásra megfogta őt. Elpezsgőzgetett vele, föl akarta vinni a szobájára, de aztán valamiképp úgy alakult a dolog, hogy a barátja, Tolja Galajev vette át tőle a nőt. A szó szoros értelmében elvette, s Burov akkor nagy kedvet érzett, hogy összeverekedjen vele emiatt. De ez a fekete, tüzes szépség itt most az övé. Itt fekszik mellette. S hőség van.

Egy pillanatra ismét fölébredt, s álmosan lerúgta magáról a takarót. A bal oldalán feküdt, s érezte a női test langyos bőrét, hallotta a nyugodt, mély lélegzést. Csak egy pillanattal később tudatosította, hogy a tulajdon alvó felesége lélegzete ez.

Újból elnyomta az álom.