Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - Kozák, Ján: A fehér mén

— Igen. Jó hogy eljöttünk erre a helyre — gondolta újra a férfi. — Ügy hat rá ez az itteni természet, akár az orvosság. Jó, hogy látta azt a két mént. Valóban nyomot hagyott benne a dolog.

Burovot elégedettség töltötte el és bizakodás. Fiatalnak érezte magát, olyannak amilyen nyolc évvel ezelőtt volt, amikor először Járt itt, s a kapcsolatuk a kezdetét vette. Bár közben valamicskével talán tapasztaltabb lett. Sokkal tapasztaltabb. Talán már túlságosan is tapasztalt mindazok után, amikre köztük sor került; mindazok után, amit nem lehet, már soha nem lehet kitörölni az emlékezetükből. Bizony nem, ha a felejtés lehetetlenségét már jó maga is ilyen világosan látja. — Azelőtt ilyesmi eszembe se jutott — ötlött fel benne. — A kezdeti veszekedéseket követő békülések egészen szépek és igazak voltak. De aztán, úgy tűnik, túl sok volt a perpatvar, s a nézeteltérések mindent tönkre tettek.

Megrémült a saját gondolataitól. Nem hívta őket, ám azok jöttek maguktól is.

— Szeretlek — súgta a nőnek. — Még mindig szeretlek — mondta újra, hogy száműzze riasztó gondolatait. Pedig végül is elégedett lehetett volna, hogy így, béküléssel végződött ez az egész, hogy Mása itt fekszik mellette, s hogy — úgy tűnt föl neki — boldog is vele. Igen, rendben van minden újra.

Mása az éjjel nem ment el tőle, mellette maradt. A férfihoz bújva szenderült el. A teste kellemes, nyugodt meleget árasztott. Aztán Burovot is elnyomta az álom.

Azt álmodta, hogy bálban van Másával a Léna szállóban. A nő csipkedíszes, szép kékszínű ruhát viselt. Mindenki nagyon csinosnak találta. A ruhát Burov még az első házassági évfordulójukra vette, ám ismerőseivel — volt ott belőlük szépszerivel —, akik számára a ruha újnak tűnt, csak jóval később jött össze. Ott ült az asztaluknál Szemjon Danilov, az ismert jakut költő, aki szomszédjuk volt az új lakóházban. Feleségestül volt. Másának nagyon tetszett A tajga zúgása című verseskötete, amelyért Danilov Moszkvában össz-szövetségi államdíjat kapott. Az asztalnál épp ekörül forgott a szó, Danilov — széles, őszinte arca, hullámos haja és fekete keretes szemüvege volt

— elnézően mosolygott maga elé. Vologya Nyesztyerenko, ez az ami-szívemen-a-számon ukrán, akinek már Jócskán volt a fejében, éppen kijelentette: „Azt hiszem, ez nem sokat jelent. Ha a jakut lóra ül, rögtön költő lesz belőle.”

Szavai fölélénkítették a társalgást, s a beszélgetésbe bekapcsolódott Laptyev is — néhány éve halt meg —, aki akkor valamiképpen szintén közéjük keveredett. Az ajtónál hullámzó tolongásból közeledett feléjük, kiválva a seregnyi ismerős közül, akikkel Szása gyakran találkozott a viljujszki vízierőmű építőinek az ebédlőjében, mikor egy új villanyvezeték útját jelölte ki a tajgában.

— Ez aztán igaz — mondta Laptyev. — Azt kívánom, pajtás, bárcsak hallanád egyszer, hogyan énekel a helikopter kormánya mellett. Ismered Kuzovlevt?

— Az kicsoda? — kérdezte Nyeszetyerenko. Laptyev azonban rá se hederített Egy ideig álldogált ott jól vasalt, sötétszürke csíkos öltönyében, fehér dederoningben, melyből rendkívül erősen barnállott elő ferde szemű arca. Aztán Szására mosolyodott. „Szabad?” — kérdezte, és táncolni ment Másával, aki csaknem egy fejjel magasodott a férfi fölé.

Ebben a pillanatban Szása megfordult az ágyban, s mivel álmában Mása is megmoccant, Burov előtt rendkívül életteljesen rajzolódott ki Laptyev képe.

Szása emlékezete egy reggelt, egy kora reggelt hívott elő, amikor Laptyevval nekivágtak az Indigarkától nem messze magasló, tojásdad alakú hegy hosszú gerincének. Laptyev geológus volt, talán a legjobb, akit Burov valaha ismert (ezen az expedíción a geológusoknak és a földmérnököknek közös táboruk volt). A hegy megmászása fáradságos és hosszadalmas volt; tömött csomagokat cipeltek a vállukon, s a nap tüzének erősebbre fordultával egyre nagyobb fáradtság kerítette őket a hatalmába. Fürödtek a verejtékükben, de azért egyre közelebb kerültek a hegy ormához. Mellettük egy másik, még magasabb csúcs emelkedett. Szása végigfuttatta tekintetét a szomszé- 3os völgyön, s váratlanul egy megvadult iramszarvas falkára lett figyelmes. Fölfelé tartottak a meredeken. Az állatok szorosan egymáshoz húzódva haladtak, s nagyon nyugtalanok voltak, szinte szünet nélkül hányták a fejüket; *az agancserdő — egyre közeledve — kiszáradt, csonka fácskákkal benőtt úszó, hullámzó szigetre emlékeztetett. Később Laptyev egy árnyat vett észre, felbukkant a csorda fölött s rendkívül