Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - Kövesdi János: Végítélet

tették a harcot, az öldöklést, irtóztak a vértől. Ezért fegyvert se fogtak a kezükbe. A legtöbbjüknek puskája sem volt, de ha fenyegetéssel mégis rákényszerítették őket a fegyverviselésre, valóban csak viselték, de még életveszélyben sem lőttek vele az ellenségre. Inkább megfutamodtak vagy fogságba estek.

Emlékszem, a századparancsnok egyszer megkérdezte Virágtól, ettől a brenneri barátomtól (aki szintén a jehovistákhoz pártolt), hogy miért nem használja a fegyverét.

— Mert az a legnagyobb bűn, amit most elkövethetek, százados úr — felelte Virág.

A százados elgondolkozott és nyomatékosan mondta:

— De ha maga nem lő, magát lövik le, Virágí Arra nem gondol?

— Nem kerülök én szemtől szembe az ellenséggel, százados úr. A messziről jövő golyó pedig elkerül. Mindnyájunkat. Jézus megóv bennünket.

— Attól félek, a zászlóaljparancsnok nem fogja megóvni magukat, ha egyszer túl sok rossz fát tesznek a tűzre.

— Becsülettel dolgozunk, százados úr.

— Elfelejtik, hogy a fronton vannak. Maguk katonák. Itt az a főbenjáró bűn, ha nem lőnek! Ha ránk hagyják mászni az ellenséget.

— Mi aligha állíthatjuk meg őket .százados úr. Dolgozunk ...

— De kevés az ember. Ha szorul a kapca, mindenkinek harcolnia kell. Nehogy az történjen magukkal is, Virág, mint azzal az öt szombatossal a múlt év júliusában. Remélem, hallott az esetről.

— Igenis, százados úr.

Mindnyájan tudtunk a Sztarij Oszkol-i esetről. Lőszert kellett kirakniuk egy szombati napon. Megtagadták a munkát a szerencsétlenek. Azt mondták, vasárnap kirakják. Hadbíróság elé állították őket parancsmegszegés miatt. Kegyelemért fordultak ugyan Jány Gusztávhoz, de a hadseregparancsnok nem volt kegyelemmel irántuk. Valameny- nyiüket kivégezték az iskolaépület mögött.

Gyakran elbeszélgettem a fronton „Szombati Atyával”. így nevezték a századnál a hetednapiak papját. Nem volt ő pap a szó keresztényi értelmében, mert hiszen civilben segédjegyzősködött. Egyszerűen papjukká választották felekezettársai, mert „feddhetetlen életet élt”, és tudott prédikálni. Kellett, hogy valaki vezesse a szertartásokat a fronton. „Szombati Atya” egyébként igen jólelkű ember volt. Határozott jellemű, művelt. Vele is sokat vitáztam, de mindvégig hajthatatlan maradt. Mélyen meg volt győződve hitének igaz voltáról ,és szentként tisztelte mindazokat a híres embereket, akik az ádventista szombatos felekezetet megalapították, küzdöttek fennmaradásáért és hitvitákat folytattak egyrészt a világi hatalmakkal, másrészt a „nem ős keresztény” egyháziak szószólóival.

Beszélt nekem a híres Péchi Simonról, a szűcsmester fiáról, aki a tizenhetedik században 'a szombatos mozgalom fő alakja volt Magyarországon. A század legnagyobb biblikusa és hebraistája Európában. De a legnagyobb büszkeséggel talán mégis az töltötte el, hogy Péchi Simon Bethlen Gábor kancellárja is volt, s mint ilyen, részt vehetett minden fontos politikai tárgyalásban és döntésben. Ami mindig hozott valamit a szekta konyhájára... Rajta kívül sokat mesélt a régi, mély meggyőződésű szombatosokról, akiknek az erdélyi Bözödújfalu volt a központjuk. Ezek az „ortodox” szombatosok akkor sem futottak szét, amikor a fejedelem nagy csapást mért rájuk.

Ismerte William Miller, Joseph Bates, James Withe nevét. Beszélt nekem a Dániel- könyvről, meg az Apokalipszisről. De az armageddoni csata is többször szóba került. Később lelkemre kötötte, hogy ha hazakerülök a frontról, mindenképpen olvassam el Kemény Zsigmond Rajongókját és Móricz Erdély-trilógiáját. Faggattam, hogy miért, azt mondta, majd meglátom. Tiszteletből meg az emléke miatt csakugyan elolvastam azóta a két könyvet. A sejtelmem igazolódott: Péchi Simonról meg ia szombatosokról volt bennük szó. No meg persze sok minden másról is.

A szombatisták életében fontos szerepük volt a szertartásoknak. Ezeket félrevonul- tan, ha lehetett titokban tartották meg. Ha faluban voltunk, akkor valamilyen romba- dőlt, elhagyatott házban, ha a szabad ég alatt táboroztunk, akkor az erdőben vagy szurdokokban. Néha héköznap is összegyűltek, de csak néhány percre. A főszertartás szombaton volt. Ilyenkor nagyobb számban sereglettek össze, ha éppen nem volt visz- szavonulás. Távolabbi egységektől is jött egy-egy hívő. Akadt köztük román, szerb és horvát is. Imádkoztak, szent énekeket énekeltek, és „Szombati Atya” Krisztus feddhe