Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - Kozák, Ján: A fehér mén

Még csak rucák sem húztak a levegőben. Az egyedüli mozgó lények, amelyek fölkeltették a figyelmét, a kányák‘voltak. Néhány állandóan ott keringett a levegőben, alacsonyan szálltak a föld felett, pockokra vadásztak. A férfit egyáltalán nem hozta lázba a kirándulás. A cserjésig vezető úton jóformán szava se akadt.

Mása kezdetben fázott, de még mielőtt a bozótoshoz értek volna, a nap már oly erősen tűzött, hogy a nő 'levetette a szvetterét. A fű újra szárazon illatOT^tt.

Elhaladtak egy bogáncserdő mellett; a fehér — gyapjúra emlékeztető — pelyhek a legkisebb érintésre is belehavaztak a levegőbe.

— Ez aztán a hóvihar — mondta Mása. — Mintha csak havazna.

— Ez az egyetlen dolog, ami itt repül — felelt Burov fagyosan.

A bozót szélén Vaszilij megállt. Várt, míg beérték őket Másáék.

— Na — mondta, miután a lovak megtorpantak. — Egy kicsit átkutatjuk a bozótot. Helyenként irgalmatlan sűrű, de vannak benne füves szigetek is; néha a lovak ott legelésznek. Ha valahol dög feküdne, ami messziről nem látható, hát csak itt lehet.

— Milyen hosszú a sűrűség? — kérdezte Burov a csenevész északi nyírfák, tövises csipkebokrok, luc- és borókafenyők és fűzfák szövevényére pillantva. A növényfalon világossárga, karmin-, aranybarna és zöldes színű foltok vilióztak egymásba, de a férfit ez a látvány se csábította.

— Vagy hat kilométer — mondta Vaszilij. — De nem mindenütt olyan sűrű. mint itt.

— A fenébe is — szólt Burov komoran. — Lehet itt valamit puskavégre kapni?

— Foglyokat — felelte Vaszilij. - Csapatostul tanyáznak itt a fehér északi foglyok.

— Na lám. Foglyunk az még nincs — mondta Mása vidáman. Szeméből már rég kiszállt az álmosság. Örült a vadászatnak.

A bozótban nehezen vergődtek előre, s az ágak, folyondárok, fűcsomók fala egyszeriben elválasztotta őket egymástól. Burov úgy érezte magát, mint a fuldokló. Lovaglás közben testére csapódtak a gallyak, s ha félrehajtotta őket, akkor meg a puskája akadt fönn egy-egy ágon. A lova megtorpant egy áthatolhatatlan tövises bozót előtt. Vissza kellett fordulnia. A férfi dúlt-fúlt. Az is dühítette, hogy a lövései rendre célt tévesztettek, pedig kétszer szinte a lába alól röppentek fel a foglyok, hogy húszharminc méterrel odébb újra megbújjanak a fűben. Csak a harmadik lövése — a foglyok alacsony, vöröses cserjék fölött húztak — terített le egyet, majd az újabb még egyet.

Mása is pufogtatott. Burov néhányszor látta, ahogy a nő feje egy pillanatra elő-elő- bukkan a sűrűből. Egys?er vidáman integetett is feléje, aztán újra siem elől veszett. A másik oldalon, valahol az asszony mögött, Vaszilij törte magának az utat. Időnként csak az ágroppanásokból és a paták puha dobajából tájékozódtak. Végül ritkult a bozót, előtűntek füves tisztásai, lápjai, benőve zöldes mohával, nyálas zuzmókkal; közöttük vérként vöröslöttek a kövér áfonyák bokrai.

Burov végre megpillantotta a feleségét és Vaszilijt.

Mása — lezseren vállra vetett puskával, szétomló hajjal — magasra emelte a kezét, úgy mutatta a zsákmányt.

— Szása — kiáltotta —, négy lövésre öt fogoly!

Boldog volt, a vadászat magával ragadta őt. ^

Amikor ia nő közelebb ért, Burov látta, hogy a kezén kaparások éktelenkednek, de a szeme az ragyog.

— Adj egy pár töltényt — mondta. — Nem számoltam azzal, hogy ma vadászni fogok.

Burov feléje nyújtott egy maroknyit.

Mása, combja szorításával fékezve a lovat, amely állandóan forgolódott, kinyitotta a puskazávárt és két töltényt a csőbe csúsztatott. A többit szakadozott inge zsebébe gyömöszölte.

— Hogy mi ütött ebbe a nőbe — gondolta a férfi. — Nem ilyennek ismerem. Úgy látom, teljesen magával ragadta az itteni élet. — Megveregette a ló nyakát, s ahogy előrehajolt, a nedves földön régi patanyomokra lett figyelmes. Eddig nem vette észre őket.

— Itt legeltek — mondta. — Nézd csak.

Vaszilij figyelmesen követte a nyomokat. Meg-megáílította a lovát, mélyen a föld felé hajolt és szemügyre vette a kiszáradt gödröcskéket. Számtalan volt belőlük mindenütt.