Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - Kozák, Ján: A fehér mén

— Mikori nyomok? — kérdezte tőle Mása.

— Két-három naposak — oktatta őt az öreg. — Egy nagyobb ménes legelészett erre.

— Ingujjával letörölte a homlokáról a verejtéket. — No, nemsokára kint vagyunk a bozótból — mondta és gyorsabb mozgásra ösztökélte a lovát.

— Azt hiszi, valóban megtaláljuk őket?

— A ménest? Valahol itt kell lennie. Egy kissé odébb már a tópart állja el az útjukat.

— Nagy az a tó?

— Csak valamivel nagyobb, mint a miénk. Körüljárni — lehet vagy negyven kilométer — hümmögte Vaszilij. A fejében egész más gondolatok kavarogtak. A fűszigetekben néhányszor régi nyomokra bukkant. Egy ideig tüzetesen vizsgálgatta a talajt, majd széttekintett, hogy nem lát-e a bozótban fekete, károgó vészmadarakat. A foglyokra még csak puskát se emelt, pedig néhányszor szinte a lába alól berrentek föl az áfonyásból.

Mentek még vagy húsz percig, amikor Burov, aki éppen egy gazokkal benőtt iucszö- vevényt került meg, megpillantotta maga előtt a tó öblét s mögötte a füves síkot. Oldalt, egészen közel, ,a nyílt terepen ott fehérlett a ménes.

— Itt vannak — mondta minden izgalom nélkül, és megállította a lovát. Mellette Mitya bukkant elő a sűrűből. Ö se használta a fegyverét az egész úton. Most hallgatagon, elképedve meredt maga elé.

Az itatóhely körül, amelyhez frissen taposott ösvény vezetett, több mint harminc ló álldogált. A nyomok gödreiben apró víztükrök ragyogtak a napfényben. Időközben a csikós felocsúdott az ámulatból, gyors pillantást vetett Vaszilijra és fojtott hangon néhány jakut szót közölt vele.

Ekkor már Burov is fölismerte, hogy a szemük előtt valami szokatlan zajlik. Látta, hogy a ménes tulajdonképpen két csoportra oszlik, s mindkettőből kiválanak és egymásra rontanak a mének.

A csikós fölemelte a pányvát, s már-már kiment a tisztásra, de Vaszilij erőteljes mozdulata visszatartotta őt. Az öreg szeme — az a tapasztalt fél szeme, amellyel a világot nézte — felcsillant. Gyorsan a két ménesre pillantott. Valószínűleg az itatóhely- nél akadtak össze — villant át az agyán. — S már nem először találkoztak — tette még hozzá. — Az ördögbe is! így, biztosan így áll a dolog.

— A — suttogta Mása.

Keményen ökölbe szorította a kezét, szorosra fogta a kantárt és izgatottan figyelte a két hatalmas, izmos fehér állat csatáját. Kezdetben csak nehezen tudta őket meg különböztetni egymástól. Aztán az egyik mén — a homlokán egy sötétebb csík futott át, s a szőre is szürkébb volt valamivel, tompafehér, mint a jég színe — patájával a szügye jobb oldalán találta az ellenfelét. Iszonyú rúgás volt, de a másik állat meg se rendült. Vadul lángolt a szeme, fölemelte pofáját, villámgyorsan előrehajolt, s kivicsorított fogait a támadó mén fejébe mélyesztette. A két fej kétségbeesetten rángatózott, felborzolt sörények röpködtek a szélben. A mének, fenyegetően nyerítve, egy pillanatra eltáncoltak egymástól, hogy aztán azonnyomban fölágaskodjanak és ismét összerúgjanak.

Mása látta, hogy az egyiknek — amelyik az Imént a rúgást kapta a szügyébe — egy ütközéstől megcsúszik a lába a sáros, széttaposott talajon. Annyi Ideje még maradt, hogy félreugorjon, kitérve a homlokára célzó pata elől. Oldalra szökkent. A szü- gyén, ahol az ellenfele megsebesítette, vörösleni kezdett az izzadt, csomókba tapadt szőr. A másik mén utána iramodott. Futás közben hirtelen megállt, patája alól gejzírként fröccsent szét a föld. Fölemelte a fejét, és vadul, győzedelmesen fölnyerített. Aztán az oldalt, a ménestől egy kissé távolabb álló kancához ügetett, amely mereven, magasra tartott fejjel, szélesre tágult orrcimpákkal, hátracsapott füllel figyelte a viadalt. Az idegen csődör a saját méneséhez kezdte terelni őt.

Ekkor a vérző ellenfél összeszedte minden erejét, s habzó pofával a vetélytársa útjába rohant. A kanca félreugroŕt és tanácstalanul megállt; a támadó ezalatt teljes lendülettel a mén szügyének rontott. A sötétebb homlokú csődör megroggyant, ám rögtön támadásba ment át. A kancáját védelmező mén fájdalmasan fölnyerített a torkába mélyesztett fogak nyomán. A két állat rekedten hörgött, tépték egymást, habzó pofájukból szétfröccsent a nyál. Aztán- a kancáját védő hátrálni kezdett. Fogytán volt az ereje, kétségbeesetten kapkodta a levegőt. A torkán és a hátán világos foltokba ragadt