Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - Kozák, Ján: A fehér mén

cák és vadludak a füst elöl ide, a tavakhoz repültek, a medvék meg követték őket. Egyiküket le is terítettem.

— Engedélyezik a kilövésüket? — kíváncsiskodott Mása. Hasonló feleletet várt, mint amikor az öreg azt fejtegette, miért nem ért egyet azzal, hogy a rucákat hálóval fogják.

— Fönt, a saját területükön védettek — magyarázta Vaszilij. — De ha átlépik azt, és a tavakig kóborolnak, veszélyesek lehetnek. A halászoktól, ha tele a háló, elrabolják a zsákmányt. Mivel a víz alatt úsznak, az ember nem is látja őket. S máris megvan a baj. Egy kicsit olyan ez, mintha az ellenség lépné át a határainkat és a területünkre támadna. — A szája derűs mosolyra húzódott.

— Hú! Ezentúl félve járok majd a csónakkal, a hálókat fölszedni — suttogta Mása.

Abban a pillanatban, oldalvást tőlük, a bozót mögül Vaszilij segítőtársa, Mitya

bukkant elő. Vadul űzte a lovát. Napégette arca poros és gondterhelt volt. Mihelyt a földre ugrott, a nyeregből száraz füvet vetett a ló elé; ezen ült útközben. A ló nedves horpasza hevesen hullámzott; rajta, akárcsak a csikós nadrágján, fehéren ült a tajték. Az állat 'a szénához hajolt és mozdulatlan állt.

Látni lehetett, hogy a lovas hosszú utat járt meg. Fiatal, telt arca Vaszilijhoz hajolt, aztán egy ideig izgatottan beszéltek valamit jakutul.

Vaszilij ajkáról lefagyott a mosoly, az arca elkomorult.

— Mi van, mi történt? — kérdezte Burov.

Vaszilij elfordult a bojtárjától, aki csak most emelte le a válláról a puskát és a ló leszerszámozásához látott. A nyerget az összecsavart pányvával a szárnyépületbe vitte.

— Tudják, az egyik ménesünk nagyon messze legel — mondta Vaszilij. — A múlt héten nyoma veszett egy kancánknak, most meg egy újabb hiányzik. Eltűntek, mintha a föld nyelte volna el őket. Rohadt egy dolog. Ilyesmi már rég esett meg velünk.

— Sehol semmi nyom?

— Semmi — kapcsolt rá Burov szavára a csirkós. — Hollókat se láttam sehol. Ha a fűben valahol dög feküdne,már messziről észrevettem volna őket. — Miután kibeszélte magából a kellemetlen újságot, ő is oroszra fordította a szót.

— A csődörnek most már csak hat kancája és négy csikaja van.

— A csődörök tán egész háremet tartanak? — kíváncsiskodott Mása.

— Miféle háremet? — A csikós nem értette.

— Tudja, minden ménes élén egy csődör áll; nyolc-kilenc kancája van, meg csikai

— magyarázta Vaszilij. — Úgy élnek, mint a vadlovak, egész évben kint az isten ege alatt. így a legegészségesebb. A csikókat elfogjuk, a kivénhedt lovakat a szovhoz húsnak adja el. — Sercintett egyet. — Reggel muszáj lesz a ménes után nézni; a nyomokból majd megpróbáljuk kideríteni, merre futottak. A kancákat mégse nyelhette el a föld.

— így. A kirándulásnak hát befellegzett. Az iramszarvasból semmi se lesz — ismételte meg Burov csalódottan. Az imént, míg Vaszilij a csődörről és a kancákról ma- gyarázgatott, gyors, kárörvendő elégedettséggel teli pillantást vetett az asszonyra.

— Mi lenne, ha magukkal mennénk? — kérdezte Mása. — Egész érdekesnek ígérkezik. Nincs túl messze az a ménes?

— Amikor Mitya utoljára látta őket, néhány kilométerre keletnek, a Balaganax-tó mellett legeltek. Mintegy négyórányi lovaglás innen. De utána valószínűleg még keresgetni fogjuk őket.

— Nem sok ez neked? Egész nap nyeregben ülni? — Burov hangjában csodálkozás csengett.

— Úgy hiszem, kissé már hozzászoktam. S egész érdekes lehet a dolog. Mit szólsz hozzá, Szása?

— Ahogy akarod. — Az igazat megvallva, a kacsavadászatból már elege volt, újabb vadászkalandok csábították őt. — Ha már az iramszarvasból úgyse lesz semmi — tette még hozzá csalódottan.

Egyúttal azonban kíváncsian fürkészte a feleségét. Az ördögbe is, mi ütött beléje? Ügy tűnik, valóban magával ragadta ez az élet. — Ennek aztán van energiája! — gondolta. Jómaga állandóan járta a terepet, hozzászokott a megpróbáltatásokhoz és az időjárás szeszélyeihez, de Mása már évek óta egy irodában üldögél, terepre újabban