Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - Kövesdi János: Végítélet

De nemigen győzték meg a szavaim. Így a magam életéről beszéltem neki. Hogy felvidítsam, azt bizonygattam neki, azóta élek igazán, amióta otthagyott a feleségem a két lánnyal. A fene a sok mihaszna nőszemélyt. Most élek, mint Marci Hevesen. (Pedig csak én tudom, mennyire nem így van ez!)

Hogy egészen kiragadjam a hisztériás görcseiből, kétszer egymás után teletöltöttem a poharát, és kutattam vele. Nem ellenkezett.

Azután pedig egy gyors taktikai manőverrel a múltra, a közös élményeinkre tereltem a szót. Annyit már megtanultam, hogy az emlékezés feloldja, szinte megtisztítja az embert. Magasabbra emelkedik, iami mélyen volt. Derűs lesz, ami derűtlen volt. Szép, ami rút volt. Hősökké növekszenek a mindennapi emberek. Különösen, ha ismertük és szerettük is őket. Ezért idéztem lelki szemei elé „Szombati Atyát”, aki a maga nemében csakugyan tiszta és jóságos lélek volt. A barátomnak meg kifejezetten példaképe. Meg a többi baj társainkról is beszéltem neki, azokról, akik elpusztultak, akiket testvéreiként szeretett. Paradoxul hangzik, de vissza akartam adni a hitét, neki, a hívőnek, azt a hiitét, amitől tulajdonképpen mindig meg akartam fosztani, mert azt akartam, hogy csakis az élet realitásaiban higgyen, csakhogy most olyasvalami történt vele, aminek elviseléséhez szükség van a hitére. Arra a hiitre, amiben éppen most látszott megingani.

A múlt képei — noha cseppet sem voltak derűsek — szemlátomást megnyugtatták. Talán mert megértette, hogy akkor régen nem hagyta cserben a védőangyala, akit „mellé rendelt az Örökkévaló”.

Ezerkilencszáznegyvenhárom december elején már Gomeltől jócskán nyugatra folytak a harcok. November hatodikén a szovjetek visszafoglalták Kijevet, huszonhatodikán pedig Gomel is felszabadult. Vérzett tehát a messzire kalandozott oroszlán, és már valamennyien tudtuk, hogy halálos sebet kapott. Vicsorgatta rothadó fogát, de megadni semmiképp nem akarta magát. A sebzett vad pedig túlságosan ingerlékeny. A békés szándékú embernek is nekiront.

Itt persze éppen az vAlt a baj, hogy az ádventista szombatosok meg a jehovisták túlságosan is békés szándékú emberek voltak. Az utóbbiak már azt is igen nagy bűnnek tartották, hogy egyáltalán kint voltak a fronton. De hát mit tehettek volna. Ugyanúgy megkapták a behívót, mint más szegény ember — és be kellett rukkolniuk.

Tudomásom szerint többnyire a munkaszolgálatosokhoz, a vonategységekhez, a hadtáp századokhoz osztották be őket, de szolgáltak közülük az utászoknál és egyéb harci egységnél is. A szekta zászlóaljanként „fejtette ki tevékenységét”, ami egyrészt az istentiszteleteket, másrészt a hittérítő munkát jelentette. Ez utóbbit az elhárí- tószolgálat óvatosságával és titoktartásával csinálták, ugyanis a parancsnokok szigorúan megtiltották a jehovisták hitagitációját, és igen ügyeltek rá, hogy a harcoló katonákra ne gyakorolhassanak semmiféle „ideológiai” hatást. Megvolt azoknak a maguk tábori lelkésze — luteránus a németeknél, katolikus és protestáns a magyaroknál —, aki naponta megáldotta a gyilkos fegyvereket, és semmibe véve az ötödik parancsolatot — a „szent háború” nevében „eredményes” öldöklésre buzdította a nyomorult honvédeket. Szent ájtatosságokat tartottak és miséket adtak, s képmutató mosolyuk fátyla mögül nem akartak tudomást venni a „hazájukat védő” bakák csömöréről, akik a pokol fenekére kívánták őket a tisztekkel együtt.

A katolikus csuhásokkal ellentétben a szombatosok és a jehovisták a békességet állították a háborúskodással szemben. Ezen a ponton azonban némi nézeteltérés volt a két felekezet között. Ez abból adódott, hogy a szombatosok nem radikális pacifisták. Az ő vallásuk megengedi a fegyverviselést, ha feltétlenül szüksége van rá a hazának. E rtekintetben viszont igen nagy különbségek voltak ki-ki egyéni meggyőződése között. Akinek büdös volt a puskapor — márpedig .a többség nemigen .szerette még a szagát se —, az kijelentette, hogy a hazának ebben a háborúban nincs hasznára, ha ő embereket öl. Ebből következett aztán, hogy sok szombatos a két felekezet között ingadozott. Sőt átpártolt a jehovisa szektához, mert az az adott helyzetben jobban megfelelt egyéni és emberi érdekeinek. A jehovisták viszont lélekben sohasem fogadták be őket egészen, mert nem tudták elnézni nekik a bálványimádást. Pápista bajtársaik közül jónéhányan viseltek talizmánként miniatűr feszületet vagy Mária-képet. Amelyik jehovistajelölt ilyen pápistával barátkozott, azt a szekta hittérítő ostromzárba fogta. Ilyenformán, hogy úgy mondjam, állandó „hidegháború” dúlt köztük, ami nem volt üdvösséges az egyik felekezet szempontjából sem. A jehovisták határozottan megve