Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - —mond—: Széljegyzetek egy kisregényhez

széljegyzetek egy kisregényhez

Ján Kozák, a kortárs cseh irodalom jelentős képviselője 1921-ben született Roud nice nad Labemben. Vidéki származása írói profilját is meghatározta: az olvasók tudatában a falusi-vidéki élet átrendeződésével foglalkozó művek szerzőjeként él (Horký dech — Keserű lélegzet, Mariana Radváková, Silná ruka — Erős kéz, Svätý Michal

— Szent Mihály; az utóbbiért 1972-ben Klement Gottwald díjat kapott). Nagy népszerűségnek örvendenek az író vadásztörténetei is (Lovcem v tajze — Vadászúton a tajgá- ban). Kozák hősei az intellektuális modern próza alakjai között afféle „fehér hollónak” számítanak: egyszerű emberek, földművalők, vadászok, pásztorok, a természet fiai és ismerői.

A fehér mén (Bílý hfebec) című kisregényére szintén az említett világlátása jellemző. Sikere és népszerűsége [gyors egymásutánban lehozta a Literárni mésičník és a Slovenské pohľady is) alighanem abból fakad, hogy már a szinte esszébe, tanulmányba hajló modern próza korában Kozák az epika ősibb, egyszerűbb — de mindmáig népszerű — formáját választotta. Mindenekelőtt: előtérbe helyezte a mű információs bázisát, amely — a mi ismert [ismerni vélt) civilizációs világunkkal szemben — újat, ismeretlent kínál: a számunkra egzotikumot jelentő tundrát mutatja be a helyszín, a természet, a madár- és állatvilág hiteles, plasztikus leírásával. Fontos szerepet játszik a mű cselekménye is, melyben Kozák még az olyan látványos epizódoktól sem riad vissza, mint a mének viadala vagy a farkaskaland.

S itt fölmerülhet a kérdés: nem megy-e ez az „egzotikus” információs bázisból és markáns cselekményből fakadó olvasmányosság a mű alakjainak a rovására? A vad méneseket terelő, a farkasokkal viaskodó, a zord természettel küzdő ember ábrázolása (az alakok aktivitása) mellett heyet kapott-e Kozák művében a megismerő funkció, az ember lélektani valósága? A kérdésre igennel felelhetük. A téma magja lélektani- erkölcsi probléma: férfi és nő kapcsolata, egy házaspár életútja, melynek állomásai Mása és Szása emlékképeiben rajzolódnak ki. A kisregény ideje tehát kitágul: nemcsak a tundrái vadászkalandok, hanem egyúttal az „emberi sors” hordozója is; azé a sorsé, melynek érzelmi-erkölcsi megnyilatkozásai a mű felszíni struktúrájában [a házaspár ideges, elidegenedett párbeszédei, civakodásai, gesztusai, tettei) realizálódnak. És — a kisregény javára — nemcsak ott, hanem a mű mélystruktúrájában is. Hogyan kerül sor erre? Ha jól megnézzük, a mű kompozíciója két témát és két szereplő álló mányt foglal magában. Az egyik az „emberek és tetteik" (különös tekintettel a Szása- Mása kapcsolatra), a másik az „állatok és tetteik” kategória. Az utóbbi középpontjában Ajhalnak, a fehér ménnek a „magatartása” és a „tettei” állnak (ménese kétségbeesett és tragikumba torkolló védelme az ordasokkal szemben). Ez a két kategória párhuzamvonásra, összevetésre késztet, impulzust ad a magatartásformák értékeinek a meghatározásához. Ebben a kifinomult, az- embert önmagára döbbentő szimbolikában rejlik A fehér mén egyik legnagyobb írói erénye. S komfortos, túlcivilizált világunkban, amikor — mint Ozsvald Árpád egy verse mondja — „Hiányzik belőlük a dolgok / egyszerű, áhitatos tisztelete. / Elfelejtettük a boldog, / természtes csodálkozást”, minden bizonnyal nem kevés az sem, hogy az ember fölfedezi és magáévá teszi a dolgokból, füvekből, fákból és oktalan állatokból feléje sugárzó természetes, elemi erejű tisztaságot.-mond