Irodalmi Szemle, 1975
1975/2 - Mészáros László: Költészet és kommunikáció
Mészáros László költészet és kommunikáció (Kivonatok a Voyroszi lityeratúri 1974/10-es számából] G. Aszatiani és V. Kuprijanov cikkeivel — Szükségesek-e az ellentétek a költészetben, illetve A költészet az információs robbanás fényében — a lap szerkesztősége folytatja az 1974-es év második számában V. Szolovjev cikke által kiváltott vitát. 1. A költészet útjai G. Aszatiani azzal a megállapítással kezdi tanulmányát, hogy fel-fellángoló hevességgel tulajdonképpen már több mint tíz éve folyik a vita a költészetről. Egyetért V. Szolovjev azon megjegyzésével, hogy nehéz megállapítani a költészet status quo-ját, mert sok költő úton: változóban van. A továbbiakban a szerző túlnyomórészt a grúz költészetre összpontosít, mert ez áll hozzá a legközelebb, ezt ismeri a legjobban. Az 1974-es év a grúz irodalomban már-már testvérharccá fajuló éles vitával kezdődött, amelyben a hagyományos költészet és a szabadvers hívei csaptak össze. Nem absztrakt ellentét ez, egy egész évtizede érett már ez az összetűzés. A vitában tulajdonképpen a jelenkori költészet művészi specifikumáról van sző — a szó legtágabb értelmében. S mivel a vita nem skolasztikus hangnemben indult, több irányba csapott át. Megjegyzendő, hogy a vitát maguk a költők kezdték — Tariel Csanturija és Guram Petriasvili —, s csak utánuk csatlakoztak hozzá a kritikusok, elsősorban Dzsanszug Cvindzsilija és Glvi Gacseliladze. Mindannyian a fiatal költészet — pontosabban szólva az utolsó két nemzedék — képviselői. Guram Petriasvili a Kritika almanachban megjelent két cikkében lépett fel a hagyományos líraiság ellen. A közép- és fiatal nemzedék több mint húsz kortárs költőjét idézve, munkásságukat „egzaltált költészetnek” nevezte, amely napjainkban minden kapcsolatát elvesztette a valósággal, a költészet élő forrásaival. Az érdekes az, hogy a Petriasvili ellen fellépő Tariel Csanturija Petriasvili költészetében is kimutatott bizonyos „egzaltált” részleteket. Csanturija egyébként a költészet örök jellegzetességei mellett szállt síkra. Aszatiani rámutat, hogy Petriasvili tévedése abban rejlik, hogy pusztán aritmetikai- lag akarta bizonyítani a költői nyelv megújhodásának a szükségességét, egyszerűen összeszámolt ugyanis bizonyos mennyiségű régi szót, amelyek különösképpen gyakran fordultak elő az elemzett költőcsoport verseiben, aztán ezeknek a szavaknak a költészetből való kizárását javasolta. Ezzel szemben Csanturija felhívta a figyelmet arra a tényre, hogy ezek a régi szavak konkrét költői kontextusokban teljesen váratlan és új jelentéseket kapnak, és így új lehetőségeket tárnak fel a művészi kifejezés számára. A jelenlegi polemikában — hangsúlyozza Aszatiani — az egyes mozzanatok mesterségesen kerültek színre, de egészében véve a vita tükrözi a jelenlegi irodalmi folyamatok ellentétes tendenciáit. Ezeknek az ellentéteknek a megértéséhez szükséges ismerni az előzményeket is. Ezzel kapcsolatban elemezni kell a grúz költészetben az elmúlt évtizedekben kialakult leglényegesebb, legmarkánsabb három irányt. Az első Irakli Abasidze alkotói munkásságával, a másik Murman Lebanidze költészetével, a harmadik pedig Otar Csiladze lírájával függ össze.
