Irodalmi Szemle, 1975

1975/1 - Kövesdi János: Végítélet

— Barátságos hely — jegyeztem meg. — A székeket is milyen szépen kifaragták.

— Az — felelte kurtán a barátom. — Csak azt nem értem, hogy. bírnak ilyen füstben ülni.

— A bécsi strigók (mert szerintem azoknak csinálják eztra sok borozót) bírják a füstöt. No meg a mieink se idegenkednek tőle. Hiszen most nem hallok itt német szót. Az osztrákok csak hétvégén jönnek.

— Hát csak jöjjenek, ha van ilyesmire pénzük.

— Ilyesmire van.

Aztán hallgattunk egy sort. A pincért várva szemügyre vettük a borozó belsejét: a téglából kirakott karcsú boltíveket, a szlovák népi motívumokkal díszített faedényeket a falon, a fanagásos bútorzatot, és mustrálgattuk a vendégeket. Többségükben fiatalok voltak. Közben szüntelenül az motoszkált a fejemben, mi történhetett a barátommal, hogy engedett a sátán csábításának. Csak nem döbbent rá, hogy ostobaság a huszadik században hívőnek lenni? No, majd kiderül, gondoltam.

Jött a pincér. Letette asztalunkra a bort az agyagkancsóban.

— Hát iákkor a megtérésedre, komám — emeltem nevetve koccintásra a poharamat.

— A tiédre is, testvér ...

— Lám, borivó lett belőled is, egykomám — mondtam, miután mindketten fenékig ürítettük a poharat. — Mégiscsak halad a világ.

— Halad, halad... De merre?

— Előre! Csakis előre. Méghozzá nem is akármilyen léptekkel. Vagy te talán a végpusztulásra céloztál? Az „írásban” megjövendölt sárgaveszedelemre? A világ végére? De hiszen az a ti számotokra a megváltás. Egy új, tisztább világ kezdete. A második Pünkösd.

Hallgatott. Látszott az arcán, hogy töpreng, vívódik. Csak jó idő múlva préselte ki magából:

— Nem arra gondoltam. Most nem csak arra.

— Hát?

— Kegyetlen az élet — sóhajtott fel. — Ahhoz a legkegyetlenebb, aki a legtöbb jót tette másokkal.

— Ez régi dolog, testvér. Ezt már Belorussziában is tudtuk ...

— És eljő az idő, amidőn a fiú az apa életére acsarkodik — toldotta meg egy bibliai idézettel.

Megint hallgattunk egy sort. Végül is a barátom, látván, hogy a bibliai célzásból sem értettem meg egészen a dolgot, kiöntötte előttem a lelkét: Nagy fáradsággal felépítették végre Brennerben a házat. Jobban mondva, kőműves lévén, felépítette, ő, egyedül. Több mint egy évtizedig tartott neki. A fia közben műegyetemre járt. Vegyészmérnök lett. A végzés után nyomban meg is nősült. Már volt mire, mert a katonaidő letöltése után bútor is került a házba. Be is költöztek az ifjú asszonnyal. Természetesen az emeletet kapták. Igazán örülhettek volna az életnek. De az isten őt „újabb próbára tette”. Elvette Rózát, a feleségét, aki jóban-rosszban hű társa volt. Ezt is el tudta viselni valahogy, hiszen isten akarata megfellebbezhetetlen. Ha magához szólította, tudja, miért itette. „Az Or adta, az Űr vette el”. Ebben meg is nyugodott volna, csakhogy a fia — ma sem érti miért — csúnyán megtagadta őt. Ű úgy számított, dolgozik tovább, mint eddig, a menye majd főz és mos őrá is, és meglesznek együtt szerényen, békességben. De a fia egy este megmondta neki, hogy az emeletre többet ne teg/e be a lábát, nem kíváncsiak a meséire, és az ő felesége nem szolgálólánynak jött ide. Húzza meg magát az alagsorban, a ruháját mossa ki maga vagy adja a tisztítóba, és étkezzen az üzemi konyhán. Ök is ezt teszik. A fiatalasszony egyenesen csúfondá- rosan viselkedik vele, csak nevet rajta, ha meglátja. Vigyorogva kuncog, míg csak ő el nem rejtőzik.

— Most már persze — fejezi be a barátom — könnyű a fiamnak, mert a nevére Írattam a házat. Az egész életem művét. Ha a menyem bánna velem így, fel se venném. De a fiam! A fiam! Az egyetlen gyermekem! Hát ki érti ezt? ...

Szinte reszketett a felindultságtól. Nyugtatgattam, hogy az élet kiszámíthatatlan, de azért nem elviselhetetlen. Úgy kell venni, amilyen. Nagy hiba, ha a gyereknek minden az ölébe hull. Ha egyik napról a másikra királyságot kap. Neki magának kell megteremtenie a saját királyságát — akkor becsülni fogja az öreg királyt is, bár csak tanácsokat kapott tőle.