Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - Tolvaj Bertalan: Emil Boleslav Lukáč üzenetei

csesháza, ebben Lukáč és Smrek alkot egy közös kötetet. Tavaly az Európa és a Madách közös kiadásában bő versválogatása jelent meg Úda az utolsóhoz és elsőhöz címmel, legutóbb pedig a magyar—szlovák kulturális kapcsolatokra vonatkozó tanulmány- és cikkgyűjteménye, A nagy üzenetváltás keltett nagy érdeklődést és elismerő visszhangot.

I

„Ember lenni mindég”

Emil Boleslav Lukáčot régebben ismerem, de igazi emberi közelségbe a múlt év júniusában kerültem vele, amikor három napot a Bodrogközben töltött és ott író-olvasó találkozókon vett részt.

Az emberi közelség varázsát semmi sem pótolja. Egy kötetlen baráti beszélgetés közelebb hozhat az életmű megismeréséhez, a költő megértéséhez, mint a róla szóló tanulmányok egész halmaza. Egy író-olvasó találkozón kitárulkozó és saját versét előadó költő pillanatok alatt meghódíthat egyént és közösséget.

így jártunk mindannyian, akik beszéltünk vele vagy hallgattuk őt, amint hol a saját, hol magyar költők verseit mondja szlovákul vagy magyarul.

Emberközelség nélkül nincs nemzetközelség, emberbarátság nélkül nincs népbarátság. Ezért mérhetetlenül időszerű az, amit nemcsak a költők nem háríthatnak el maguktól, hanem senki, akt egy csöppnyi felelősséget is érez magában, s amelyet Lukáč a bodrogközi író-olvasó találkozókon így fogalmazott meg: „Javítani kell az emberek közti viszonyokat”.

Az idén hetvenöt éves Emil Boleslav Lukáč szlovák ember és szlovák költő. Nemzeti gyökereit a magyar nyelvű és szellemű elemi és középiskolai oktatás sem téphette ki nemzete talajából: Népéhez, nemzetéhez, hazájához minden megpróbáltatás közepette rendületlenül hű maradt. Bár bőven lett volna oka a csüggedésre, mindig felülkerekedett benne a bizakodás ereje. Magyarul kezd írni, de első kötete már szlovák versekből áll össze. Cseh lányt vesz feleségül, és Adyt védelmezi a szlovák támadókkal szemben. Képviselőséget vállal a szlovák álam parlamentjében, de nem adja el magát: antifasizmusra, háborúellenessége, nemzetféltése és az emberiség sorsáért való aggodalma töretlen, bármennyire súlyosbodik vállán a teher. Cseh és magyar írókkal együtt írja alá az 1931-es kosúti vérengzésre válaszoló írói manifesztumot. A nácizmusban az emberiség legfenyegetőbb ellenségét látja, majd eljut a következő felismerésig: „A Szovjetunióhoz való viszonyunk az a bizonyos vízválasztó a humanizmus valódiságának vagy hamisságának meghatározásában." Tagja a Matica slovenskának, ugyanakkor kiérdemli a magyar PEN Club elismerését.

v

II

„Spievaj hymnu spoločných osudov”

Emil Boleslav Lukáč elsősorban és mindenekfölött költő. Első kötetének megjelenése óta több mint fél évszázad zúgott át fölöttünk, második könyve jövőre lesz ötvenéves. Válogatott verseinek 1970/71-ben kiadott két kötete (Živly a dielo, Európsky ho- dokvas — Az elemek és a mű, Európai lakoma) hatalmas költői ívet fog át térben és időben, s a mottóként idézett vallomást igazolja: „Félévszázados hang vagyok...”

„Ez már egyszer így van: az önmagát emésztő Idő irracionálisan és mégis valami csodálatos logika szerint hív életre költőket, akik a maguk hatodik érzékével mindent felfognak, ami a földön s ami a földön túl történik. S nem is csak megérzik mindezt, hanem reagálnak is rá. Az önkifejezés előkészületei után, melyek során megedződnek, megacélosodnak, fokozatosan tükröztetni kezdik a társadalmi mozgalmakat, áramlatokat, rostálgatják, leleplezik, dicsőítik vagy kipellengérezik a látott jelenségeket, mutatják a kivezető utat a sárral-könnyel teli világ labirintusából a jó szív paradicsoma felé, mint Comenius mondaná. Viharmadarak — ez Gorkij kifejezése —, sirályok, de egyúttal fecskék is, új ébredést, új tavaszt, új termést köszöntő dalos madarak. Fáklyák a ködben és az éjszakában — ez Štefan Krčméry szlovák költő hasonlata —, a fáklya világít, de önmagát is elemészti, és füstje is van.” (A nagy üzenetváltás,