Irodalmi Szemle, 1975
1975/1 - Kövesdi János: Végítélet
Kövesdi János végítélet „Az Or napja pedig úgy jő majd el, mint éjjeli tolvaj, amikor az egek ropogva elmúlnak, az elemek pedig megégve felbomlanak és a .Föld és a rajta lévő dolgok is megégnek.” (2. Péter, 3, 10) Ezen ia Aapon Gombos beszélt. Mettőr volt az Igazság nyomdában, s minthogy nagyritkán maga is írt egy-egy rövidke cikket az újságba, a társaság némi iróniával „Szerkesztő úr”-nak becézte. — Mint valamennyien tudják — kezdte réveteg tekintettel —, nem vagyok barátja a vallásnak, sőt az sem volna túlzás, ha istentagadónak nevezne valaki, hiszen — mi tagadás — emiatt hagyott el a feleségem. Ám bár az egyház ellenlábasának tekintem magam, a templomjárók között is vannak jó ismerősiem, akikkel szívesen* eldiskurálok. Különösen amióta egymagamban élek. Azt tartom: mindenki abban hisz,, amiben akar, csak ne legyen gazember. Mert hát kell valamiben hinnie mindenkinek. Sőt van nekem egy atyai jóbarátom, aki egyenesen hívő. Hetednapi ádventista. Mivel kint lakik Brennerben, néha hónapokig se látjuk egymást. De, ha összetalálkozunk valahol, akkor aztán nem tekingetünk az órára. Persze vallásról mostanában már sohasem esik köztünk szó. Politizálni sem igen szoktunk. Közvetlenül a háború után persze, amikor felfedeztük egymást (ő Komárom vidékéről költözött fel, mert itt talált munkát), sokat vitakoztunk mi vallásról, erkölcsről, politikáról. De később beláttuk* hogy ezek ingoványos területek számunkra. Kerültük hát őket. Egyébként igen derék* tisztességes ember. És aranykeze van. Az életét is ennek köszönheti. Ezt becsülöm benne. Végső soron, hogy ma Is hisz Jézus Krisztus második eljövetelében — tisztán az ő dolga. Ilyennek nevelték — hát ilyen. Együtt voltunk a fronton. A zászlóaljunkhoz beosztott büntetőszázadban szolgált mint „harcra alkalmatlan”. Egyszerű mesterember volt, kőműves, akkor is, ma is. Ű volt az egyetlen, akinek megkegyelmeztek a fronton az emlékezetes ádventista—jehovista perben. A minap újra összefutottunk a Mihály-kapunál. Csak úgy, ugratásképpen (mert tudom, hogy bűnnek tartja az ivást) megkérdeztem tőle: — Megiszunk valamit, komám? Csodálkozva rám emeli nagy bűnbánatos szemét, néz, néz egy darabig, majd a végén azt mondja: — És mit? — Mit... Hát tudod, hogy én t>ort iszom. . Jól ismerem őt, tudom, hogy nem beszél a világba. Amit kimond, azt állja is. De minthogy meglett a hajlandósága, megkérdeztem. — De nem tréfálsz, testvér? Csakugyan bejössz velem valahová? — Be. Márna be ... — Derék dolog. Akkor üljünk be a Bástya borozóba. Itt van mindjárt jobbra, abban, a szűk kis sikátorban. Azt még nem ismerem, nemrég nyitották. — Rendben van. Vezess. Nemsokára lent ültünk az útvesztőszerű üreg fenekén, mélyen a város alatt, egy nehéz tölgyfaasztalnál.
