Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - Koncsol László, Kulcsár Ferenc, Ozsvald Árpád, Rácz Olivér, Tőisér Árpád, Varga Imre, Veres János: A Rúfus-vers fordítása — miniesszével

telíti. Az addig kontemplatív, elbeszélő Jelleg, áhítat átadja helyét az akaratnak, az indulatnak, az epika a drámának.

A befejező rész visszatér a trocheikus sorvégekhez, az akarat megtörik, a lelassuló ritmus, a két vigasztalan önrím, illetve a rímtelenség rezignáciöt sugall. A coda dak- tilusa („ako ja”) visszacsap a középső, feldolgozási részt indító és záró rímszavakra („A öo ja?” — „pokoja"), de itt már ez a dinamikus versláb sem indulatos kilépés, hanem lehanyatló mozdulat.

A fuga a barokk kedvelt zenei formája. A Rúfus-verset is a barokkos emelkedettség, enyhe pátosz, misztikum jellemzi. A vershelyzet: a költőt egy alvó gyermek-csecsemő homloka kis kápolnára emlékezteti. A hasonlóság nosztalgiát ébreszt benne: szeretne újra kicsi lenni, s részesülni az alvó gyermek kozmikus, nem evilági nyugalmában. A visszaút lehetetlenségét elégiába oldja. — Ezt az alaphelyzetet a fent elemzett zenei séma, a fáradtan, csak távolból összecsengő vagy közvetlen közelből feleselő káden- ciák, s a hosszabb-rövidebb sorok tagolják, erősítik, s a meglepő metaforák, szimbólumok (az alapkép is szimbólum: a kápolnát idéző csecsemő-homlok a földöntúli béke szimbóluma), a költői túlzások, ellentétek (főleg a „kicsi” és a „nagy” állandó ellenpontozása: „Ja chcem byt hrášok” — „Ale som veľký”j, a kérdező-felelő forma, a halmozások, ismétlések — megannyi barokk formajegy — tovább fokozzák. De paradox módon a költői eszközöknek ez a barokkos gazdagsága nem kelti a zsúfoltság benyomását, sőt első olvasásra a vers nagyon is civil szövegnek tűnik. Azt hihetnénk, a barokkos áhítat, a szomorú emelkedettség a vershelyzetből, a témából sugárzik, s csak később, másodszori és sokadszori olvasásra tárulnak fel előttünk a mű mélyebb rétegei, s nyer magyarázatot a belső pompa.

S ez a látencia, a civilnak és ünnepélyesnek ez az egyidejűsége teszi Rúfus versét modern műremekké, s állítja a fordítót szinte megoldhatatlan feladat elé. Rúfusnak. a lehetetlen sikerült: barokk költői eszközökkel realista verset írt. A barokk motívumok olyan természetesen és végleges érvénnyel, a legcsekélyebb hivalkodás, hatni akarás nélkül állnak itt mozgalmas rendbe, hogy végül is nem a barokk-romantikus semmiből-teremtés, hanem a realista változás-keletkezés élményét adják. A fordító pedig törheti a fejét: mit fordítson le ebből a bonyolult ambivalencia-rendszerből. Ha hű marad a barokk eszközökhöz, akkor menthetetlenül ájtatos, vallásos éneket szerez, ha tompítja őket, akkor az a belső ragyogás huny ki vagy legalább is halványodik el, amely az indító realista képet megemeli, költészetté teszi. Mit tehet mást, újból és újból nekirugaszkodik a lehetetlennek: megpróbálja kikísérletezni a megfelelő arányt. Kikísérletezni, de nem kidekázni. Nem a kész fordítást mödosítgatja, foltozgatja, hanem újabb és újabb változatokat készít, s figyeli, hogy melyik vázlatáról dereng rá egy realista Murillo.

Így készítettem számos vátozatot én is Rúfus Spi, dobrú noc-ához: az aránytalanságot csak a teljes kép mutatja, ahhoz, hogy a hiányt meglássam, mindig s újból meg kellett az egész portrét festenem.

A szerkesztő műhelytanulmányt kért tőlem: a legérdekesebb és legpontosabb műhelytanulmány talán ezeknek a változatoknak a puszta közlése lenne. Minden változat másfajta megközelítése a fordított versnek. S együtt híven mutatnák a mű belső rétegződését, a barokk, a realizmus, sőt rokokó tartóoszlopait, csak az maradna rejtve, amit ezek a tartóoszlopok tartani hivatottak: az arány, illetve az arányból kikelt nevenics, új rúfusi minőség. Mert ezt a rész természetszerűen nem tükrözheti. A fordító pedig csak a részek fokozatos feltárásával és újraalkotásával közelítheti meg az egészet, az eredetit.

De lehet-e egyáltalán egy műfordítás az eredeti értelmében egész? Valószínűleg csak önmagához viszonyítva lehet az, az eredeti viszonylatában még a legtökéletesebb fordítás is csak rész.

Rész az én itt közölt fordításom is, de vázlataim születését tekintve sorrendben az utolsó, s azzal az igénnyel készült, hogy a legteljesebben tükrözze (tartalmazza*? átfogja?) a rúfusi arány általam felfedezett összetevőit.

Tőzsér Árpád