Irodalmi Szemle, 1975

1975/2 - Koncsol László, Kulcsár Ferenc, Ozsvald Árpád, Rácz Olivér, Tőisér Árpád, Varga Imre, Veres János: A Rúfus-vers fordítása — miniesszével

aludj, jó éjszakát

Kápolnán boltív kecses homlokod.

Álmatag íve a szívemig ér el.

Két karcsú mécsest olt ott le minden éjjel templomi álom.

Bársony szemhéjaid őrzik a lángjaik.

S én mi legyek?

Apró, kerek borsó, te drága.

hogy begurulhassak a kápolnádba, s betérve ékes szentélyébe, ég, föld s pokollal megbékélve, kikönyörögjem boldogságodat.

De én nagy vagyok.

Otrombán nagy vagyok.

Aludj, szép álmokat.

Előbb a teve át a tű fokán, mint én, kicsikém, mint én.

Néhány szó a költeményről: különös dolog, de így van — materialista korunkban és tudatunkban akadnak érzelmi tényezők, amelyek meghaladják a józan kifejezési forma, vagy ha úgy tetszik, a tudományos ismeretanyagok határait. ..Csoda” a szerelem, a mámor, az öröm, a gyönyör; „bűvölet” a vágy, „varázslat” a tavasz, vagy hogy még banálisabb példát idézzek: a holdfény. Ennek a bizonyos, értelmünktől független, érzelmeinktől elválaszthatatlan, „túl a dolgokon” élő hangulat-világnak nagyon jó megsejtését érzem Rúfus költeményében. Beszélhetnék „átöröklött” képekről, szófűzésekről, s ha valaki ostobán vaskalapos akarna lenni, beszélhetne „átöröklött csökevények” spontaneitásáról, tudatalatti hatásáról. Ez azonban nem lenne igaz: Rúfus kápolnája, imája, bibliai idézete: a felnőtt tehetetlen, esetlen behatolási kísérlete a gyermek csoda-világába. Szerintem nagyon művészien, nagyon emberien és nagyon közelről sikerült érzékeltetnie ezt az áhítatos, féltő, dédelgető, rajongó, babonás, didergő egyengetni-segítenl akarást (lásd Shakespeare: „Gyerme kém lesz énemnek tiszta tükre, t ő bennem él, s én benne újra élek, j és szépségére leszek újra büszke. — II. szonett.), a felnőtt óvó, tanácstalan szeretetét a — szerinte — még magatehetetlen, sarjadó élet iránt.

Néhány szó a fordításról. Nem szándékom fordítói ars poeticát nyújtani. Mindössze azt szeretném elmondani, hogy kamaszkorom óta foglalkozom műfordítással. Már „rutinos” versfordítónak számítottam, amikor hosszú évekkel ezelőtt, egyszer a tépe- lődés óráiban rádöbbentem arra, hogy alig akad szlovák, cseh klasszikus és élő költő, akitől ne fordítottam volna egy-két sort, egy két verset. És ekkor ébredtem rá, hogy ismerem ugyan a nyelvet, a szellemet, a forrást, amelyből fordítok, de — nem ismerem az eredeti szlovák alkotás vegyi boszorkánykonyháját. S ekkor — bizonyos bizarr, konvertált kísérletképpen megpróbáltam behatolni a szavaknak ebbe a műhelyébe.

Tudtam, hogy a szláv nyelvekben természet adta lehetőségeket nyújtanak a nemek egyeztetései, a kicsinyítő képzők alkalmazása (lásd a jelen Rúfus-költeményt), a főnév- és igeragozás adott — és ismét nemek szerint csoportosítható — egyezései.

Rácz Olivér fordítása