Irodalmi Szemle, 1975
1975/2 - —ll—: Műfordítói versenyünk elé
műfordítói versenyünk elé A szerkesztő felütötte az asztalára tett szlovák irodalmi lap egyik folyó évi számát. Az első szúrópróbák közben Milan Rúfus verseibe is beleolvasott. Délelőtt, szokatlan csönd a szerkesztőségi szobában, csak a titkárnő írógépe kattog a szomszédos helyiségben. Alkalmas pillanat az alámerülésre. A szerkesztő alámerül, és szépnek találja a lapban közölt három Rúfus-verset, de az egyikhez külön, többször is visszatér: „Klenbičkou kaplnky je tvoje čielko...” — „Kis kápolna boltocskája pici homlokod ...” A vers nehezen visszaadható gyöngédsége, zenéje, ege, pokla és persze földje — a szerkesztő mélázik, és arra gondol, hogy ezt az élményt másokkal is meg kell osztania, azsaz — le fogja fordítani a verset. Az öröm és elhatározás lendülete kiemeli a székből, talpra állítja, így veszi észre két kollégáját — az egyik civilben költő, a másik kritikus — s kéri, hallgatnák meg a szöveget. Meghallgatják, szépnek találják. Ekkor támad a szerkesztő fejében a gondolat: — Uraim — mondja —, mi lenne, ha nemes fordítói versengésben magyarul is megszólaltatnánk a verset? — A két kolléga érzi az ügy távlatait, s elfogadja a kihívást... így történt, így bontakozott ki, több fokozatban, az első csehszlovákiai magyar műfordító verseny eszméje. Ötletből az eszme. Ez ugyanis, az eszmei háttér, szinte magától rajzolódott ki az ötlet lépcsőfokai mögött. A szerkesztő, akinek agyában az ötlet megszületett, nem úgy vallja kultúránk hídszerepét, ahogyan a szerep nagyszerű megfogalmazói akkor, a történelmi szükség hosszú perceiben hirdették, vagy ahogy korábban maga is vallotta. Minden létezés önmagában és önmagáért érték, a mi létünk is ilyen, s kultúránk egyetlen funkciója, hogy ezt a létezést kifejezze. Szubjektív indítékaiban, persze. Mert hogy objektíve — földrajzi-politikai helyzetünkből eredőleg — találhatók létezésünk formáiban s így kultúránkban is átmeneti, kevert — összekötőnek, áthidalónak nevezhető — vonások, az megint más kérdés. Az igazság az, hogy a kultúra maga híd, s a hidat mindenkinek magában kell hordania, akár magyar, akár szlovák, itt is, ott is. Nélküle csak látszatkultúra van. Más szóval: az igazi kultúra mindig híd. Szophoklész, Shakespeare, Ibsen nem az ókori görög, középkori angol, századvégi norvég polgárral, hanem önmagam- mal és nézőtéri szlovák szomszédaimmal kapcsol össze az élményben. A fordítás azonban specifikusan hídverő tevékenység. Helyzetünk, ilyen-olyan szlovák és cseh nyelvtudásunk, illetve irodalmi tájékozottságunk arra utalna bennünket, hogy átélten, szinte belülről és rendszeresen — még néhány határozót: m^gas színvonalon és tudatosan — tolmácsoljuk azt, ami a két irodalomban kortársérték. Mégis, paradox módon, éppen ezt a kifejezetten híd-funkciót töltjük be a legfelemásabban. Sőt, jószerivel azt sem tudjuk, hogyan töltjük be, s ha elmarasztalnak bennünket itt vagy amott, még védekezni sem tudunk, illetve nem merünk, mert magunk megvédéséhez is bizonyosság kellene. Nos, 1974. november 28-i keltezéssel az alábbi szöveget vitte szét a szerkesztőségi posta: „Kedves Barátunk! Mellékeljük Rúfus egyik mostanában megjelent versét (Slovenské pohľady, 1974/7), azzal a kéréssel, hogy fordítsd le, s ezzel vegyél részt az Irodalmi Szemle első műfordítói versenyében.
