Irodalmi Szemle, 1975
1975/1 - Rúfus, Milan: Ha ez a vonat elindul - Ozsvald Árpád: Három vers
Milan Rúfus ha ez a vonat elindul Napjaink hegyipatakként csörgedeznek a lejtős tájon. Bíbor pántlikát kötöznek a lét kontyába, hadd pompázzon. Ha ez a vonat elindul, a fák mind ünneplő ruhába öltöznek, s víg feltámadást hirdet majd az ősz színskálája. Boldogan elpirul a Nap, lenéz a sínekre gyöngéden, s a köszvényes, vén kismozdony hosszúkat fütyül örömében. Csak a zsivány pók menekül képzete fonál-rongyán úszva a tarlós dombhátak mögé, ahová ősi vágya húzza. S a régi naptárból — amely az ajtónál függ — apám kitép egy hamuszínű, gyűrt lapot: október huszonhetedikét. S én, ki új kőúton megyek, a munka szürke katonája, ki közlegénynek álltam be a hetvenhatodik brigádba, a tábortűztől felkelek s karom a szél elé kitárom, úgy kiáltom szét lobogva szívemből jövő hitvallásom: Ha ez a vonat elindul, az lesz majd méltó elégtétel minden vonatért, amelyet oly torzzá tett a fehér mészjel, azokért, melyek harcmezön jártak, hol feje hullt a jognak, vagy Auschwitz, Dachau, Terezin, Birkenau felé zakatoltak ... Ha ez a vonat elindul, imává válik kattogása, hogy a munka s a nép nevét oltáriszentség gyanánt áldja, így mondunk forró, hű imát a hamvába-holt sok reményért, a zsengén elhalt gyerekért, kinek szurony csapolta vérét, a kisírt asszonyszemekért, a bánatért s az anyakönnyért, mely könyörtelen órákban ráncok árkában folyt le gyöngyként, a nyomor rokkantjaiért, haj deréért, mit éj takart el, milliók-lakta sírokért, égnek feszülő sikolyért: „ó, mért éppen az én fiam kell?”, a hangos jajongásokért, sok baljós kérdésért, mit senki nem válthat pénzre, kincsekre, s amikre nehéz választ lelni. Ha ez a vonat elindul, imává válik kattogása, végtelen hosszú imává, mely munkád fénnyel koronázva a kérges kezek fenségét mint oltáriszentséget áldja. Veres János fordítása iánc Járd a magad táncát, táguló körben, magad ritmusára, világ példájára, hej, legény, hej, legény! Járd a párod táncát, orsóként pörögve, szíved dallamára, magad példájára, hej, leány, hej, leány! fészek Tar fák ágai közt kitakarva, tél hidegében fészek feketén, magányos sziget az idő tenyerén, lakatlan hajlék, elhagyatott... Fázik az emberi lélek is, ha kitakarod. Ozsvald Arpád hol az a gyöngy? Hányszor szálltál le, magányos gyöngyhalász, a tengerek mélységébe, — de hol az a gyöngy, az igazi, melyért zilált tüdővel, véres ajakkal halni is érdemes?!
