Irodalmi Szemle, 1975

1975/10 - FIGYELŐ - Pongó István: Struktúra és szimbólum

mény, hogy a háború befejeztével viszontlátja családját. Hazatértekor azonban csak romokat talál háza helyén. Hozzátartozói elpusztultak a háborúban. És akkor megjelenik egy maszatos árva gyerek, akit fiává fogad a háború utolsó napján hősi halált halt fia helyett.

De mi rokonitja az elemzett négy regényt? A szerzők megfontolt vizsgálatok segítségével fedezik fel az első láj tásra hasonlónak tűnő, de mégis másmás célt szolgáló szimbólumválasztást. Leegyszerűsítve: felsorolhatók azok a legfontosabb jegyek, amelyek köré az egyes írók szimbólumrendszere csoportosul. Solohovnál a sztyeppe, a szovjet és az orosz epika tája. Amit a klasszikus görög irodalom számára a tettekre és vakmerőségre buzdító határtalan tenger jelentett, ugyanazt jelenti a nyugodt síkság az orosz ember számára. Solohov hazája a sztyeppe, itt élnek, küzdenek és szenvednek hősei is. A széles síkságon nyargalászó lovak patkócsattogásai pedig „az epikai ritmus nyugalmát vagy szenvedélyét” határozzák meg.

Ugyanígy szimbolikus értelmű a malom Bobrowski prózájában. Az elszegényedett Levin pert folytat érte a gazdag nagyapa ellen, de a hatóságok addig húzzák-halasztják az ügyet, míg Levin és élettársa, Marie kivándorolni kényszerülnek. A valóságban nem a malom körüli per kivándorlásuk oka, az igazi ok sokkal mélyebben keresendő. A történet 1874-ben játszódik, de ugyanígy megtörténhetett volna néhány évtizeddel később is, a fasizmus uralma idején. A malom a bűn és embertelenség jelképévé válik, épp úgy, mint egy helységnév a második világháborúból: Auschwitz.

A híd Andricnál nem Hemingway- vagy Camus-szerű természeti kép vagy más organikus területről vett metafora, hanem az ember alkotó munkájának eredménye. Egy híd Visegrádnál a Dri- nán, amely nem képzeletbeli szférákat köt össze, hanem a törökök uralta Boszniát a török világbirodalommal, vagyis keletet nyugattal.

Eléggé bonyolult Frisch szimbólum- rendszere. Max Frisch író és technikus (építész) egy személyben, aki a „világ teljes testiségével” dolgozik. Nézete sokban rokon a létfilozófiákkal. Az ember viszonya a technizált világhoz (mint a determinálás szimbóluma), valamint a

természethez (az indeterminizmus jelképe) jelenik meg írásaiban.

Érdekes Max Frisch szembeállítása Bertold Brechttel. Max Frisch menteni próbálja, ami még a tőkés világból menthető, hogy az egyéni létnek legalább a „szabadságát” megőrizhesse. Mivel a szocializmust soha meg nem valósítható modellnek tekinti, számára a brechti elidegenedési hajlam (Verfrem- dungseffekt) csupán formális strukturális alap, mivel szerinte ezt „a német olvasók idegenszerűnek fogják fel, és . . . túlságosan artisztikus.” Max Frisch számára az ember csak különálló individuum, aki különféleképpen álcázhatja magát a „biedermanntól” a „gyújtógató- ig”. A „jó” polgár, a biedermarm, létjogosultságát is megkérdőjelezi, és sokszor a betörőt tekinti társadalmibb lénynek; vagyis ami a polgári világ ranglétráján felül foglal helyet, nála alantas, megalázó és nevetséges szerepet kap, mert túlságosan rendes, sablonos, vagyis kispolgári.

A szerzők nem szándékoznak ennek a „fent-lent" viszonynak egysíkú elemzésébe bocsátkozni. Néhánysoros idézetek világosan mutatják, hogyan parodizálja Max Frisch ezt a nevetséges társadalmi hierarchiát. Talán egy példa erre. A New Yorktól Mexico City-be repülő Super Constellation két motorja felmondja a szolgálatot. A repülőgép kényszerleszállást hajt végre. Max Frisch néhány mondattal nagyszerűen ábrázolja, hogyan válnak a „világhódítók” megszokott világukból kiszakítva nevetségessé. Ott áll a sivatagban egy „társaság melltartóban és alsónadrágban”, néhány „sörösdobozzal” kezükben, és „hozzá a naplemente”, amelyet színesfilmre vesznek fel...

A szerzők nem szorítkoznak az egyes művek elkülönített vizsgálatára, hanem összekapcsolják az író egyéb alkotásaival, és konfrontálják más írók műveivel is. Helyesen mutatnak rá, hogy például Solohov hőse nemcsak az egyszerű munkás Szokolov, akit a háború kiszakít eddigi megszokott életéből, hanem maga az orosz ember. Alakja prométheuszi méreteket ölt, mint Homérosz Odüsszeusza, Xenophon Anabazisa vagy Hemingway öreg halásza. Sorsa nemcsak egyéni sors, hanem a második világháborúban részt vett orosz emberek tragédiája: a fájdalom ősi átélése és e fájdalom le