Irodalmi Szemle, 1975
1975/10 - HAGYOMÁNY - Fried István: Vörösmarty Mihály és Kazinczy Ferenc B. Lobkovic-fordításai
Ehhez hasonló példákat bőségesen idézhetünk. Zalán futása I. ének: Nem késik Zámir, kardját zörgetve berándul; besötétül az éj; harcban előszült hős; III. ének: lelkének nincsen nyugodalma, kifordul; besötétedik a föld; Délsziget I. ének: szomjában elitta a forrás vizeit; Magyarvár: lelke rideg sasként nagy egész országokat eljár; stb. Néhány kifejezésnek, költői képnek szinte azonos párját találjuk meg Vörösmarty költészetében: Buborékait égbe hogy űzi... Zalán futása VI. ének: Új forrást indit, s abból har- songva lezúgnak Országos folyamok, tengerré gyűl az özönvíz, És hulláma eget verdes... Add meg az aggnak az életerőt... Zalán futása V. ének: a főhatalomnak ölében Életerő nélkül nyugodott a néma teremtés... Uo. X. ének: az éles Vas lemerül, hol az életerő lakik, agyvelejébe. A haloványka leány alakja az 1828-ban Irt Túri nője (A leány... Néma most és halovány), illetve az 1829-es Toldi (az angyali... lány... oly halo vány) című versekben is megtalálható. Deliebb: Ehhez hasonló alak a sűrűén, mely a Délsziget I. és az Eger III. énekében fordul elő (itt sűrűebb alakban). Az Eger II. énekében találtuk a legdeliebb alakot is. Még Vörösmarty fordítás „leiterjakabja” is érdeklődésével, sőt szerkesztői munkájával magyarázható. A „siculus” (szicíliai) kifejezést „Székelek”-nek fordítja. Nem azért, mert ezt is jelenti. Az általa szerkesztett Tudományos Gyűjteményben HorVát István hosszan értekezett a jászokról,16 s cikkében idézi a Képes Krónikát is: „Bohemi videntes Sagittarios venire, sine dubio sciverunt veritatem esse, quod audierant. Qui impetus super sagittarios fecerunt; bisseni atque siculi vilissimi usque ad castrum regis, absque vulnere fugerunt.” Saját fordításában így adja vissza a latin szöveget: „Látván a csehek a jászokat jönni, kételkedés nélkül tudták igaznak lenni, amit hallottak. Reájuk rohantak tehát a jászokra: a bissenusok és a leggyávább székelek a király váráig seb nélkül futottak.”17 A hangok s a szavak elemzése után a két fordítás hangvételét, tartalmi hűségét kell összevetnünk. Kazinczy — rövidítéseivel is — tartja magát az ódái hangvételhez, fordításának nyelve egyenletes, egy szférában mozog. A mitológiai-antik vonatkozásokat híven adja vissza, a szubjektívvá váló befejezéstől eltekintve nem mond többet, mint az eredeti. De jellemzőek változtatásai: Az első sorban jó érzékkel helyezi első szóul a fons-forrás szót, de kevesli a Helikon táborának dicséretét, ezer lant-ot szólaltat meg. Másutt sokall: Quantas emittit in aera bullas: Oh mint lökdösi föl buborékait! Kazinczynál általánosabb és enyhébb lesz a félsor hangulata, nem a levegőbe, a légkörbe „lökdösi föl” a forrás a buborékait! S kihagyja a felszólító igét is utána: aspice (nézd, figyeld meg!), mely közvetlenül megszólítja az olvasót. Kazinczy nem lendül ki az ódái hangból: Oh mi színekkel Festi be mentében a márványt: (aspice) quam varié lepides et marmora pingit. A befejezés rejtett szubjektivitásával sem lóg ki a versből: a formosa facies (a lány orcáinak pirosa) magyar jelentése talán több az eredeti általánosabb (szép, csinos, deli) érvényű meghatározásánál, az „űzd el az élet kínjait” sem ugyanaz, mint: mor- bisque medere omnibus (orvosolj minden betegséget). Kazinczy fordítását azonban jól zárja a neohumanizmus, Goethe klasszicizmusa és antikvitás-szemlélete felől közelítő költő hasonló módszerrel tolmácsolta Janus Seciindust, Tibullust, Ver- giliust s Horatiust, helyenként még több szabadságot véve. Tömörségre való törekvés, a mitológiai-antik vonatkozások kiemelése, a latinos mondatszerkesztés (az inverziók bő alkalmazása), ódái hevület s a vers végén feltörő szubjektivitás jellemzik ezt a fordítást, melyet a sikerült Kazinczy-tolmácsolások között kell — éppen az előbbiekért — elhelyeznünk. Ha Kazinczy fordításában a stílusnak csupán egy rétegét fedezhettük föl, Vörösmarty tolmácsolásában az eredetit visszaadni igyekvő szándék mellett a romantikus 1-6 Horváth István: A jászok. Tud. Gyűjt. 1829. VII. 3—59, VIII. 3—59, IX. 3—60. I7 IX. 55, 57,: sicuii-székeiyek.
