Irodalmi Szemle, 1975

1975/10 - HAGYOMÁNY - Fried István: Vörösmarty Mihály és Kazinczy Ferenc B. Lobkovic-fordításai

nyelv szférájába tartozó nyelvi- és stíluselemeket vehetjük szemügyre. A vers indítása a pontos fordítót ígéri, a méltóságteljesebb „kútfő”, illetve lejjebb „szent kút” (fons, fons sacer) a klasszikus óda emelkedettségét előlegezi. Az antik-mitológiai elemek azonban már csak mérsékelt szerepet tölthetnek be.

An Stygii forsan vicinia Ditis Has tepefecit aquas: vagy tán szomszéd birodalma pokolnak gyújtja föl a vizeket? — s Vörösmarty életet lehel a díszletszerű világba. A tepefacio mindössze megmelegít (Kazinczynál: hevít) jelentésben használatos, Vörösmarty képzelete tehát kitágítja a költemény szabta szűk határokat, megeleveníti a mitológiai kulisszát, s éppen azzal, hogy izgatottabb, nagyobb távlatot adó, at igekötős ige (gyújtja föl) expresszivitását kihasználó nyelven szól. Ugyanígy a mitológia hideg ragyogását az eleven látvány ragyogásával helyettesíti az alábbi sorokban:

Vix ipsa coloribus Iris cellucet totidem: több színnel aligha ragyoghat Égi szivárvány is (Kazinczynál körülményesebben: a menny boltozatán színeivel az Iris Ive meg ég inkább).

Vörösmarty hívebb is, mikor a collucat (ragyog) igét eredeti jelentésében adja vissza. Emellett Vörösmarty legsajátabb gondolatai is helyet kapnak:

Redde seni validas vires: Add meg az aggnak az életerőt (Kazinczynál: Adj az öregnek erőt ismét).

Ezúttal Kazinczy a hívebb, visszaadja az ige jelentését, a validus-t helyesen fordítja erőnek. S éppen a fürdő erőt újító, a régi egészséget feltámasztó voltát hirdeti, s ezáltal az ódát érdemlő forrásra gondol, arra az egy forrásra, melyet a cseh humanista költő is megénekelt. Vörösmartynál az életerő nem egyszerűen az erő-vei azonos.18 Épp a Zalán futásából vett idézetek bizonyítják, hogy többről van szó. A főhatalom ölében nyugvó néma teremtés számára az életerő, azaz minden élet forrása, erőt adó mozgatója szükséges, hogy a „nagy idő” megkezdődjék. A „nagy idő” itt nyilván az élet, az emberi történelem kezdetét jelenti. A Zalán futása X. énekéből származó mondat pedig az egyes ember életére vonatkoztatja, mit előbb az egész világ életlehetőségeként magyarázhattunk. Az életerő — ezek szerint — az agyvelőben lakik, az életerőt ért minden csapás az élet, az egyes emberi élet megszűntét okozza. Vörösmarty nem az öregember elvesztett erejét reméli vissza (mint Lobkovic s Kazinczy), szóhasználata jelzi, hogy egyetemesebb, általánosabb a felfogása: Add meg (s nem vissza-mert vissza nem lehet adni) az aggnak (s nem egyszerűen az öregnek) az életerőt, azaz az élet újrakezdésének a léhetőségét, a megújulást, az új életet. S ezzel hozható kapcsolatba, hogy a nyugtalan s még anyagi gondokkal is küzdő öreg Kazinczy az élet kínjaitól való menekülést reméli, addig Vörösmarty — ezúttal hívebben az eredetihez — ezt mondja: légy mindenféle bajoknak orvosa: Egyetemesebb érvényű mondanivalója most az eredeti latin szöveg gondolatával találkozott.

Alig hallhatóan a népies felé tájékozódó Vörösmarty is megszólal a fordításban. Nála a pavida puella: haloványka leány. A melléknév kicsinyítésére is találunk példát költészetében:

Zalán futása VI. ének: fiatalka fej; K. Matild dala: kicsinyke kis fej; majd lényegesen később (1841-ben), Pétiké: Bár negédes és hamiska, De vidor, szép és piroska.

E kicsinyítésben a népdal tónusát egy-egy elemében próbáló Vörösmartyt véljük felismerni.

Ha Kazinczynak latinos, inverziókkal gazdag mondatszerkesztését fedeztük föl, úgy Vörösmarty mondatszerkesztésében a romantikus körmondat egyik méltóságát állapíthatjuk meg:

Buborékait égbe hogy űzi, Nézd, valamerre megyen, mint fest tarkára utában Márványt és köveket.

E közbeékelés eposzaiból öröklött hagyomány.

Zalán futása III. ének: Tas... emberkedik, és közepette Gyermekinek, valamerre megyen, dől, széled előle A hadi nép; V. ének: Szolgád és szeretőd, valamerre me- nendesz, utánad lépdelek én; VII. ének: Vele Ínségek s a szörnyű halálnak Kínjai szállottak, valamerre csatáza, fölötte Bús felhő állván, s fogokat csikorogva lenézvén; Széplak: Messze kitért, valamerre rohant, a vándor az útból... stb.

18 Vö. Fried István: Jegyzetek a Zalán futásához. Irodalomtörténeti Közlemények 1964. 159.