Irodalmi Szemle, 1975

1975/10 - HAGYOMÁNY - Fried István: Vörösmarty Mihály és Kazinczy Ferenc B. Lobkovic-fordításai

Költészete és a magyar felvilágosodás fölfedezte Janus Pannonius1® nyelvét, versszerkesztését kellett jórészt követnie annak, aki az Ad Thermas Caroli IV. tolmácsolására vállalkozott. Ez az ismerős nyelvi anyag is hozzájárulhatott a magyar költők fordítási buzgóságához, Kazinczyn s Vörösmartyn kívül Szemere Pál és Kis János11 is átültette nyelvünkre a költeményt, majd a XIX. század második felében Arany János fejezi be e költeményt fordítók sorát.12

Ugyanakkor e vers érdekes erőpróba elé állította tolmácsolóít. Típusa a humanista ódának, mely nem annyira közvetlen-természeti élményből fakad föl, hanem antik reminiszcenciákkal színezett (ebben az esetben halvány utalással Horatius 111/13. car- menjére: 0 fons Bandusiae) az emberi tudást, a hírnevet, a mitológiai Jelenségeket megíró vers. A természet fölfedezése még nem pompás természeti képekben tárul elénk, hanem a tudásban és az emberi boldogságban való hit költői kifejezésként.

Az eddigiekből az következne, hogy Kazinczynak adjuk a pálmát, az ő költői-mű- fordítói természetéhez ugyanis közelebb áll Lobkovic ódája. Annál is inkább, mivel Vörösmarty maga vallja be: „Ezen deák vers fordítására én is fel voltam Prágából szólítva, de megvallom, semmi vonzót nem találtam benne, utóbb kedvem jővén megkísérteni nyelvünket, csakugyan lefordítottam...”13 Azaz Vörösmarty elismeri fordításé nak hevenyészett, kísérleti jellegét, nem a költemény szépsége fogta meg (hiszen semmi vonzót nem talált benne), hanem az ilyen típusú óda magyarrá tevésének lehetősége. Valószínűleg a cseh humanista s a magyar romantikus költő természetszemléletének alapvető különbsége az oka, hogy a költői kifejezés magyar lehetőségeit kutató „szerkesztő” Vörösmarty vette rá a „költő” Vörösmartyt a fordításra. Az eddigiekből tehát Kazinczy elsőbbsége következik. A két fordításnak az eredetivel való összevetése azonban éppen az ellenkezőjéről győz meg. Először is Kazinczy két sorral megrövidíti a verset, az eredeti 18 sor helyett tizenhat: Lobkovic ódájának 2—3., illetve 8—10. sorát vonja össze: Kazinczy nyilván bőbeszédűnek érezte a karls- badi forrás minearológiájának költői ecsetelését (Vörösmarty jelzőivel teszi mozgalmasabbá a tudós leírást) és Nagy Károly dicséretét.

A hexameterek minőségének vizsgálata is hasonló eredményre vezet.14 Az első négy verslábat számítva a latin szövegben egyenletesen oszlanak meg a daktilusok és a spon- deuszok: 36—36 az arány; Kazinczy 16 sorában 28—36 a spondeuszok javára, míg a Vörösmarty-fordításban a verslábak aránya olyan, mint Lobkovic versében. Lobkovicnak és Vörösmartynak van tiszta daktilusi sora, míg Kazinczynak nincs egy sem. Lobkovic és Vörösmarty tehát szinte azonos ritmusú, azonos lüktetésű költeményt alkotott, Kazinczy átültetése lassabb, „ódaibb” lejtésű. Míg Lobkovic bőven él az alliteráció kiemelő-hangsúlyozó lehetőségével, Kazinczy csupán hellyel-közzel. Vörösmarty viszont szinte minden alliterácíót igyekszik visszaadni. Az első három sorban:

Fons Heliconiadum merítő celebranda cohorti,

Unde tibi latices calidi venaeve meantis Sulphuris, aut viuae dictu mirabile, calcis?

W lanl Pannonii Poemata. 1784. — Előtte etolítl: Horányl Elek: Memória Hungarorum. Pars III. Posonli. 1777. 10—32. — Később: C. V. Kölesy: Ungarlscher Plutarch I. Pesth 1815. 71—76. (Ugyanaz magyar változatban is.) — (Teleki Ferenc): Janus Pannonius. Taschen- buch für vaterländische Geschlchte. Wien 1820.

11 V. M. Összes Művei II. 365. a harmadik Tudományos Gyűjteménybéli fordítóról ezt írja: „talán” Kis János. Bizonyosan ő az. Vö. Poétái Munkái, Pest 1846. 432. hasáb. Toldy Ferenc kiadása.

12 Jean de Carro: Ode latiné sur Carlsbad . . . című antológiáját nemrég követte újabb, egyéb karlsbadl vonatkozású verseket Is tartalmazó cseh nyelvű kötet: Zivé prameny. Karlovy Vary očima básnikű a spisovatelü. V Plzni 1962. Lobkovic ódáját Jaroslav Vrchlický fordításában közli.

!3 Tud. Gyűjt. id. h.

14 Szállításom megegyezik Négyesy Lászlóéval, ki a Zalán futása első 600 sorát vetette egybe kortársai eposzaival s az antik eposzokkal: a mértékes magyaros verselés története. Budapest 1892.