Irodalmi Szemle, 1975

1975/10 - HAGYOMÁNY - Révész Bertalan: A romantikus nemzeti epika úttörője

sza, a Székelyek Erdélyben. Ez utóbbiban is, hasonlóképpen mint az Augsburgi ütközetben Türtül, az öreg főpap sürgeti az áldozat bemutatását, mielőtt a küzdelem elkezdődnék, s itt is biztató-csodás jel jelenik meg az égen, mely a harcosokat a szebb, a várva-várt jövő reményével tölti el.

A cselekmény mozgalmassága, változatossága tekintetében a negyedik ének a legsikerültebb. Igen eleven és szemléletes a harc, a csatajelenetek leírása. Hosszas, kitartó csatározás után Lehelék hadicselhez (látszólagos visszavonulás, majd meglepetésszerű támadás) folyamodnak; ennek, valamint a kemény, férfias küzdelemnek eredményeképpen a magyarok teljes győzelmet aratnak a teutonok fölött, s diadallal vonulnak be Augsburg városába. Lehel a város lakóinak nagylelkűen megkegyelmez, mert mint maga mondja a legyőzött ellenség követeinek:

... gyámoltalan vének, csecsemők, szüzek, asszonyok ellen Nem szoktunk hadakozni. Vitéz csak férfira ránthat Kardot, s férfit győz, vagy férfiú győzi meg őket.

(IV. 218—220.)

Ám a várost évenként fizetendő hadisarcra kötelezi — figyelmeztetésképpen:

... hogy lássák unokáitok atyfaik

Rút tettét, s igyekezzenek ők irtózni hasontól.

(IV. 224—225.)

A sereg végül diadalittas mámorban, harci dalokat zengve visszatér hazájába, s a hős apák tanulságul mondják fiaiknak:

Nem fó bántani magyart, mert vérrel védi hazáját.

(IV. é. utolsó sor)

A több napos küzdelem során Lehelék a kezdeményezőbbek, a vitézebben harcolók, képzettebb bajvívók, minek következtében a párviadalokból is rendre ők kerülnek ki győztesen, s mert a hadicselt is okosan-ravaszul alkalmazzák: az ellenségnek menthetetlenül vereséget kell szenvednie. Költőnk — művének e végső kicsengésével, az ősmagyarok példaképül állításával — a magyarság harci, erkölcsi, szellemi erejét kidomborítandó: az ezernyolcszázhúszas évek magyarjainak életképességét és elhivatottságát kívánta demonstrálni. Így követelte a költői koncepció s a mű eszmeisége.