Irodalmi Szemle, 1975

1975/10 - HAGYOMÁNY - Révész Bertalan: A romantikus nemzeti epika úttörője

a nemzeti hagyomány ápolása a „honszeretetnek”, a nemzeti öntudatnak s a haza gyarapodásán való munkálkodásnak nélkülözhetetlen ismérve.

Mindebből következik, hogy az eposz a húszas évek jelenében gyökerezik, s a kor emberéhez szól, éspedig: a nagyszerű nemzeti múlt, századok hőstetteinek költői fel- magasztalásával, korszerű mondanivalójával. Czuczor fellépésével egyidőben az új irodalom vezére és szervezője, Kisfaludy Károly már így fogalmazza meg a maga és nemzedéktársai költői hitvallását: „ a múlt csak példa legyen most. S égve honért bizton nézzen előre szemünk”.4 A hősköltemények tárgyalta honfoglalás és nemzeti királyaink kora tehát: politikai hatóerővé válik egyfelől, másfelől pedig: „a megszülető eposz mint nagyszabású irodalmi vállalkozás, az irodalmi élet emelkedésének, gazdagodásának is döntő bizonyítéka”.5 Poétikai, stílusbeli sajátosságait tekintve, meg kell jegyeznünk, hogy a klasszikus eposzok hexameterei, illetve a mi deákos költőink meghonosította rímtelen időmértékes versforma bizonyultak az eljövendő eposz legmegfelelőbb köntösének. A patetikus hangvétel, a választékos nyelv már-már a klasszikus ódára emlékeztető stílus s az ünnepi pátosz: megfelelt a magasztos témának, egy nép, nemzet vagy akár az egész emberiség sorsára kiható nagy horderejű eseménynek. Ne feledjük — figyelmeztet Sziklay László —: nálunk a klasszicizmus „az önálló nemzeti létért folytatott harc első fázisának kifejezési eszköze volt a feudalizmus elavult kifejezési formáival szemben: romantikusaink első nemzedéke ezért semmi ellentmondást nem látott abban, hogy új mondanivalóját klasszicista műfajok segítségével és klasszikus formában adta elő”.6 Ezt Czuczor vagy Vörösmarty eposzai éppúgy tanúsítják, mint a szomszédnépek kortársirodalma: Hollý, Kollár, Miczkiewicz hexameteres epikája. Mind a magyar, mind a szlovák és lengyel irodalomban nagyjából azonos időben s.azonos küldetéssel jön létre az ősi kort megelevenítő nemzeti epika, s megfelel a nemzeti felszabadítási, az önálló nemzeti létért küzdő törekvéseknek.7

Noha a nemzeti eposz tárgytörténeti előzményei a 18. század közepéig, Anonymus: Gesta H u n g a r o r u m-ának (1746) megjelenéséig nyúlnak vissza (mely a század végéig két magyar nyelvű kiadást ért meg), s jóllehet az ősi múlt, a történelmi hagyományok számontartása s az irodalomteremtés érdekében való költői feltámasztása a felvilágosodás korával megindul — költőink még évtizedek múltán is csak a kísérletezésnél tartanak, sőt a századfordulóig valamennyi nekirugaszkodás már a kezdet kezdetén rendre megtorpan. Bessenyei kísérlete egy voltalre-i, racionalista eposz (Hunyadi-eposz, 1772) megírására szükségképpen félresikerült, s a cenzúra „jóvoltából” nem is kerülhetett a nyilvánosság elé. Ráday Gedeon jambikus „bajnoki éneké”-ből (1787) mindössze öt versszak készült el; Virág Benedek hosszas készülődés után csak az invokáció huszonnégy hexameteres sorát készítette el (1802); Csokonai is „heroica epopeia”-jából csupán ötvenegy sornyi töredéket hagyott maga után.8 Majd az új század első két évtizedében a feladat szinte teljesen feledésbe merült. Mi ennek az oka? Részint az, hogy a Kazinczyval uralomra jutott „fentebb stíl”, valamint a nyelvújítás programjából adódó fordítás-irodalom túlhangsúlyozása nem kedvezett a műfaj meghonosodásának. Mindenekelőtt azonban a társadalmi-politikai feltételek hiányoztak: a rendi-udvari kompromisszum idején ugyanis a témakörben rejlő „nemzeti tartalom” nem kerülhetett felszínre. Vagyis: az őskor, a honalapítás, nemzeti királyainak „éji homályban” rejtőző „régi dicsősége” mint eposzi téma csak e kompromisz- szum felbomlása után, a húszas évek elején kerülhetett előtérbe, akkor, „amikor a nemzeti tudat már nem feltétlenül az antik világgal való megegyezést, esetleg az onnan való eredeztetést tartotta egyedül előkelőnek, nemzeti önérzetet emelőnek, hanem a saját hagyományok alapján iparkodott rekonstruálni az őskort, és ezt az antiktól való eltérés ellenére vagy éppen ezért tekintette nemzeti szempontból lelkesítőnek.”9

5 Vö.: Mezei Márta: Műfaji kettősség Vörösmarty honfoglalási eposzában — It. 1960/2. 148. 1.

*> Sziklay L.: Szomszédainkról. A kelet-európai irodalom kérdései. Bp. 1974. 39. 1.

7 A kérdés részletesebb tagolását lásd: Horváth Károly: A klasszikából a romantikába.

Bp. 1968. 285—93. 1.

3 Vö.: Horváth J.: Kisfaludy Károly és íróbarátai. Bp. 1955. 136—138. 1.

2 Horváth Károly: I. m. 268. 1.