Irodalmi Szemle, 1975
1975/10 - HAGYOMÁNY - Révész Bertalan: A romantikus nemzeti epika úttörője
Révész Bertalan A romantikus nemzeti epika úttörője (Czuczor Gergely születésének 175. évfordulójára emlékezünk) 1. A nemzeti eposz mint irodalmi szükséglet Mivel nálunk — s egész Kelet-Közép-Európában — az irodalom még a reformkorban is a nemzetté válásnak, a függetlenségi eszmék ébrentartásának legfőbb eszköze, érthető, hogy az 1820-as évek irodalmi szükséglete a nemzeti eposz megalkotását kívánta. Nemzeti eposz nélkül nincs nemzeti irodalom! Költőink ezt az egyértelmű tanulságot vonták le a szerencsésebb körülmények között fejlődő európai irodalmak történetéből. A feladat tehát: ezt kell megteremteni, ha méltók akarunk lenni az irigyelt külföldi irodalmakhoz és a magunk sajátos, nemzeti feladataihoz. Igen, az irodalom ápolása nemzeti feladat s nem magánügy, az író „patrióta literátor”, nem pedig formai bravúrokat hajszoló tollforgató. — De miért éppen az eposz művelését tekintik a létrehozandó nemzeti irodalom elsődleges feladatának? Hiszen — klasszikus (homéroszi- vergiliusi) műfaji követelményeit tekintve a XIX. század húszas éveiben már Európa- szerte korszerűtlen a műfaj. A magyarázatot mindenekelőtt abban kell keresnünk, hogy a hősköltemény harcos küldetése, nemzetnevelő — politikai szerepe — Horváth János szerint „cselekvő hősisége”1 — révén irodalomfölötti feladatokat vállal magára, ami végső soron a sajátságos kelet-közép-európai helyzetből adódik: a társadalmi elmaradottságból és legfőbb helyütt az önálló nemzeti lét hiányából. A húszas évek elején Kisfaludy Károly Aurorájában jelentkező modern romantikus törekvések a megélénkült politikai élettől (a megyék Bécs-ellenes forrongásától) új lendületet kapnak. A nemesi ellenállás eszmei ellenforrása a „régi dicsőség", a harcos, erkölcsös erényeket felvonultató történelmi múlt. Ez a romantikus, múltidéző attitűd tette népszerűvé — művelését szinte kötelezővé — a történeti tematikájú elbeszélő költészetet, s avatta a húszas éveket irodalmunkban az eposz évtizedévé. Eposzköltőink számára a történelmi múlt, a hagyományok felelevenítése nem cél volt, hanem eszköz, nem menekülés a jelenből, hanem szolgálat a jövőnek. Szét akarták oszlatni „a bús feledékenység sűrű fellegét”, tettekre kívánták serkenteni „a tehetetlen kor... puhaságra serényebb gyermekeit”. íme Kölcsey tömören megfogalmazott gondolatai, mely egyúttal a kortársak alapállását is kifejezi, a legeklatánsabb bizonyíték: „A nemzeti hagyomány... megbecsülhetetlen kincs. Nem csak azért, mivel a históriai tudománynak ... nyomokat mutat; hanem sokkal inkább azért, mert a nemzeti lelkesedésnek s ennél fogva a honszeretetnek vezércsillaga.”2 Másutt meg ezt írja: „Minden nemzet, mely elmúlt kora emlékezetét semmivé teszi, vagy semmivé lenni hagyja, saját nemzeti életét gyilkolja meg.”3 Vagyis: a nemzeti emlékezet, azaz 1 Horváth J.: Tanulmányok. Bp. 1956. 249. 1. S Nemzeti hagyományok (1826) — Kölcsey F.: Válogatott prózai munkái. Bp. 1874. 265—66. 1. 3 Mohács (1826) — I. m. 122. 1. Az idézett két verssor K. K. „Mohács” című versének híres zárótétele. hagyomány
