Irodalmi Szemle, 1975
1975/10 - Varga Imre: Szerelmünk, Fiammetta
A keretes elbeszélés megteremtőjeként Boccacciot emlegetik. A gyöngén komponáló, de a szerelmes jelenetek, tréfás események írása közben fölhevülő ihletű szerzőnek éppen kezéhez áll ez a forma. A múltbeli hasonló könyvek közül bizonyára ismert néhányat: Apuleius Aranyszamarát kétségtelenül; a kereszteslovagok által olaszföldre hozott Ezeregyéjszaka történeteket Is mesélték ekkor széltében hosszában, s a mesék iránt érzékeny firenzei is hallhatott belőlük; talán a Távolkelet mesevilágából is leírt egy-két tündérl történetet kedves könyveibe. A szanszkrit mesékben ugyanaz a csú- folódó, jókedvű mesélés él, ami a Dekameronban; a megszerelmesedett papok történetét mintha egy ember költötte volna, a jellemeknek ugyanaz a tarka forgataga; ha a hindu személyneveket toszkánira változtatnánk, bizony összetéveszthetők lennének ezek a keleti novellák, a nagy firenzeiével. A Távol-Kelet meséi is bomlófélben levő kasztok gyümölcsöseiben teremnek, akárcsak Firenzében; a köznép erős meseéhségét, a hasonló társadalmi mozgást — mint hátteret — itt csupán jelezni tudjuk, ezek alaposabb elemzése vastag könyvre való anyag, maga a munka pedig számlálatlan buktatót rejteget (persze azért annyit nem, hogy hozzányúlás nélkül hagyjuk), elsősorban talán a keleti és nyugati műveltségek és gazdaság különbözése miatt. De az korántsem véletlen egyezés, hogy a maga körül megtágult teret érző ember mesét, történetet kíván, legyen indus vagy olasz. A Dekameron lehiggadt mű, szerencsés választás eredménye: fölébe kerül a próza a versnek, a közvetlen beszéd győz a bonyolult formákon s diadalmaskodik a köznyelvi olasz. A hagyomány tudni véli, hogy az Isteni Színjáték szerzője latin hexameterekben vágott bele túlvilági naplójába, szerencsére azonban felülkerekedett az élet nyelve az irodalomén, így az anyanyelvű olasz költészet első embereinek, a két Guidónak méltó folytatója került. A trubadúrköltészet hagyományai valósággal meg- nemesültek a nagy dalnok kezén: a témák és eszmék összegeződtek — a csúcs után újra lejtő következhetett. A tíz Ifjú elhatározásától — miszerint egy vidéki villába vonulnak a pestis elől s ott társasági játékokkal múlatják el idejüket —, a Santa Maria Novella templomban egy új irodalmi időszámítás kezdődik: elindul útjára a korszerű mese, a novella. A hét fiatal lány és a három fiatalember kerti séta közben mesélt történetei Coluccio Salutati hasonlóképpen szórakozó humanista körére emlékeztetnek. A mesélés, történetek mondása tehát ekkoriban a firenzei társaséletben ugyancsak szokásos volt. Az egyszerű polgár sajátos magatartását belemesélte ezekbe a különös históriákba, nem moralizált mint a tudós és pallérozott elmék, megelégedett az emberi cselekvés-viselkedés eredetének vagy formáinak elmondásával. De Boccaccio „poéta” volt, nem ragadt meg a fölszínes beszédben, felhasználta élettapasztalatait, megfigyeléseit. Az anyagi gondokkal küzdő író nem érezhette a legjobban magát a világi ügyek-bajok között, művészi tartása mégsem a dühös vitatkozóé, indulata mint a sokat tapasztaltaké, bölcseké, iróniává, groteszkké gúnnyá változik. Hőseinek egynek sem hiányzik a szíve, földönjáró történeteiben nem esnek ugyan mesebeli csodák, de az emberi érzésnek, szenvedélynek annál több bámulni való költészete. Az író felülről (vagy legalábbis kívülről) szemléli a pénz utáni' hajszát, látja az ezüst és arany mozgató erejét, az ú; ember útjait s az élet ritmusának fölgyorsulását. De mindez, hangsúlyozni kell, nem elméletként érdekli őt, hiszen nem történetíró vagy filozófus. A szerelem nem véletlenül áll a novellák központjában. A keresztény, aszketikus szellemben nevelkedő polgár számára a szerelmi erkölcsök megmásulása, a szabadosabb élet nagy változás volt. A szerelem kiszolgáltatja az embert önmagának és másoknak, a szerelmes indulatai és szenvedélyei fedetlenül jelennek meg. A XIX. század pornográfiát, malackodást látott ezekben a novellákban, a kamaszok nemi fölvilágosító könyvek helyett bújták őket. Én azonban nem hiszek az álszeméremben, látom, hogy ezeknek a történeteknek az erotikája nem öncélú, nem mutatvány s nem a beteges fantázia mézgája, hanem az ember mellé állt életöröm kenyere és sója. A Dekameron embere nem a Purgatórlum hegyét megmászva jut el a gyönyörök kertjébe, hanem kötélhágcsók és titokzatos lajtorják segítségével. Az életének derekán túljutott írót egy pap-szerzetes megfenyegeti, bűnös írásaiért közeli halált jövendöl neki. Boccaccio már-már elégeti kéziratait, amikor a világibb műveltségű Petrarca eltéríti őt szándékától. Novellaírónk hallgat barátja szavára. Az új idők szavára hallgat.
