Irodalmi Szemle, 1974
1974/2 - FIGYELŐ - Popély Gyula: Orbán Sándor: Két agrárforradalom Magyarországon
r alkalom, hogy a „hárommillió koldus“ országában rendezzék az egészségtelen birtokmegosztódást, radikális földreformot hajtsanak végre, s így földhöz juttassák a generációkon keresztül a nagybirtok szorításában vergődő kisparaszto- kat és nincstelen agrárproletárokat. Az évszázados mulasztást az új társadalmi rend sikeresen oldotta meg. A felszabadulást követő másfél évtizeden belül kétszer is forradalmi változáson ment át a mezőgazdasági termelés és birtokviszony egyaránt. Orbán Sándor könyve a mezőgazdaságnak ezt a forradalmi-demokratikus és szocialista átalakulását tárja az olvasó elé. A szerző könyve elején részletesen ismerteti az egészségtelen birtokmegoszlás arányait a felszabadulás előtt. A háború alatt már többféle földreform-tervezet létezett, de ezek az ország felszabadulásáig csak illuzórkius vágyak maradtak. A felszabadulás után azonban a Függetlenségi Frontba tömörült pártok elfogadták a szegényparasztságot földhöz juttató földbirtokreform-programot. A szerző szerint a magyar földreform már kezdetétől fogva jóval radikálisabb volt, mint például Kelet-Németország- ban, Romániában stb. De itt egyúttal arra is felhívja a figyelmünket, hogy a radikálisan megvalósított magyarországi földosztásnak, bizony, nemegy „forradalmi túlkapása“ is volt. A földosztás — a szerző szerint — nem oldotta meg teljesen az agrárszegénység problémáját, mivel a hárommillióból csak kb. egymilliót juttathatott földhöz. A földhöz juttatott újgazdák beruházási nehézségekkel küszködtek, a munkaeszközök, állatok és a tőke hiánya negatívan befolyásolta nemcsak az újgazdák birtokába jutott földek prosperitását, hanem visszavetette az egész ország mezőgazdasági termelésének színvonalát. Például ez még 1949-ben is 15 százalékkal maradt el az 1938-as átlagtól. Fontos probléma volt tehát — amint láttuk — a földosztásból adódó belső ellentmondások megoldása. A szerző rámutat a szövetkezetesítés szükségességére, amely egyedül volt hivatott arra, hogy forradalmi úton valósítsa meg az agrárkérdés megoldását. Már az 1945—1948-as demokratikus agrárátalakulás sem folyt le zavartalanul, melléfogások nélkül, de a szövetkezetesítésnél, azaz a szocialista átalakulásnál, ezek a túlkapások, sajnos, meghatványozódtak. A szerző helyesen mutat rá Rákosi Mátyás és Gerő Ernő negatív kihatású parasztpolitikájára. Elítéli a szövetkezetesítést kezdetben, idegenül és bizalmatlanul fogadó paraszti rétegek megfélemlítését, illetve likvidálását szolgáló „kuláklisták“ összeállításának módszerét. A termelőszövetkezetek — amelyek részben önként, részben külső nyomás kényszere alatt jöttek létre — gazdasági és termelési problémáit nagyban bonyolította az ötvenes évek első felének hibás agrárpolitikája. A szerző szépítés nélkül, reálisan mutat rá, s bő példatárral illusztrálja ennek az elhibázott agrárpolitikának következményeit. 1953—1956 között történtek ugyan némi intézkedések, amelyek a torzulások és visszaélések sorozatát voltak hivatva orvosolni, de — a szerző szerint — ezek is általában el- hibázottak és felszínesek voltak. A könyv egyik legérdekesebb fejezete az 1956-os ellenforradalomnak a szövetkezeti mozgalomra és általában a mező- gazdasági termelésre való hatását tárgyalja. Itt megtudjuk, hogy az ellenforradalom alatt (1956 október, november) és az ezt követő hónapokban a szövetkezetek száma: az 1951. évi színvonalra esett vissza. Ez azt jelentette, hogy „több mint felényire csappant a termelőszövetkezetek száma“. A szövetkezetek felbomlását tárgyalva a szerző párhuzamot von az akkori lengyelországi helyzettel, amely leginkább hasonlítható a magyarországihoz, sőt a bomlási arány ott még nagyobb volt: Lengyelországban a termelőszövetkezetek 1956. évi 10 510-es száma 1957-re 1803-ra esett vissza. Magyarországon azonban 1957 januárjára a termelőszövetkezetek bomlási folyamata lényegében befejezettnek tekinthető, sőt 1957. januárjától 1957. nyaráig már többszáz szövetkezet újjászerveződött. Az 1957, 1958-as évek az egyéni parasztgazdaságok átmeneti fellendülésének évei. A kormány új agrárpolitikája ideiglenesen kedvezett ennek a folyamatnak. Csökkentették az egyénileg gazdálkodók terheit, megszüntették a kötelező begyűjtést, és „újra biztosították a háborítatlan és rentábilis gazdálkodás feltételeit“. 1959-től azonban ismét intenzívebbé válik a magyar mezőgazdaság átréteg-
