Irodalmi Szemle, 1974

1974/10 - Bunčák, Pavol: A vőlegény (elbeszélés)

— Jó ember volt szegény — tájékoztatott a cimborám. — Klusoňnak hívták. Mi gondozzuk a sírját. Már második éve. Ha velem jössz, vígabban leszünk.

A temető csak egy ugrásnyira volt attól a helytől, ahol összetalálkoztunk, de már teljesen besötétedett. Csak a vasútállomás fényei látszottak. A város fölött kései halvány alkonypír derengett. Sehol egy élő lélek.

Amikorra a temetőhöz értünk, már zárva volt a kapuja. Ismertem a járást, az apám, a nagynéném és annak -az anyja is ott pihent, de sötétben még sohasem vetődtem arrafelé.

— Mi legyen most? — kérdeztem Pétertől tanácstalanul.

— Remélem, nem félsz. Férfiak vagyunk! ... Apám dühbe gurulna, ha a koszorú nélkül mennénk haza. Ha megázik, eldobhatjuk. Sok pénzbe került.

Nem értettem az ilyesmihez. Csak annyit tudtam, hogy anyám minden évben koszorúkat készít krizantémból. Amiket mi gyerekek, amikor már kissé felcseperedtünk, rendszeresen kihordtunk a sírokra.

Úgy döntöttünk, hogy átmászunk a kerítésen, mégpedig ott, ahol a legalacsonyabb. Peter könnyen megtalálja Klusoň sírját, felkapja a koszorút, s kimászunk ugyanott, ahol bejutottunk. Egy perc alatt lezajlik az egész.

Elindultunk a kőkerítés mellett, s megtaláltuk azt a helyet, ahol a kőfal egy része leomlott. Fürgén bemásztunk a temetőbe. Am a kerítésen túl egy másik világ légköre érződött. Ügy tűnt, a halottak, akik vagy kétszáz év alatt itt összegyűltek, öregek és fiatalok, férfiak és nők, de még a kis poroelángalambok is suttogva beszélgetnek egymással. Alkalmasint azon tanakodtak, hogy az őszi virágok alatt hirtelen mozgatni kezdik majd tagjaikat, az egyik itt, a másik amott. A síremlékek és a keresztek is mintha többszörös nagyságúra nőttek volna ... Mi lesz, ha a halottak éppen ezen az éjszakán kelnek ki sírjaikból? Ügy véltem, bűn megzavarni a holtak nyugodalmát. Ha apám tudná, mily közel vagyok hozzá e pillanatban, biztosan bátorító szavakat szólna... A csudába! Nem kell segítség. Félre a buta gondolatokkal!... Mégis szükségét éreztem, hogy élő ember oltalmát keressem. Szerencsére itt van Peter, ő bátrabb nálam, hiszen erősebb, idősebb és tapasztaltabb. Karon ragadtam.

— Úgy látom, mégis félsz, — mondta gúnyosan Peter. — Reszketsz, te anyámasszony katonája!

Hangosan vert a szívem.

— Klusoň, Klusoň — mormogta Peter a keresett halott nevét —, itt van valahol a sírja ... Vagy talán odább? — Kézen fogva vonszolt tovább.

Ám ő is egyre bizonytalanabbul lépkedett, feltehetően neki is úgy rémlett, hogy a sírok közt silbakoló tuják és fenyők furcsa óriásokká növekedtek a sötétben, lihegve lóbálják hosszú karjukat s támadóan lódulnak felénk. Pedig csak a szél motozott az ágak között és sírós hangon nyögdécselt. Lassanként megszoktuk a temetőbeli éjszakát. Szidtam magamat átmeneti idegességemért, s elengedtem Peter kezét. Rájöttem, hogy a cimborám alighanem utat tévesztett: találomra botladozott a hantokon.

— Kár, hogy nincs elemlámpánk. Annak a fényénél rögtön megtalálnánk a sírt. Félórája kutatunk eredmény nélkül... Nem, sötétben nem boldogulunk . . Tudod mit? Gyerünk innen. Nem lesz eső az éjjel, nem ázik meg a koszorú. Majd reggel kifutok érte . ..

Hamar hazaértünk. Fütyürészve haladtunk az úton. Mikor megálltunk az első utcalámpa alatt, elővettem kis női karórámat, melyet kabátom zsebében hordtam.

— Ogy látom, megállt — mondtam s fülemhez emeltem az órát. — Nem, még sem állt meg. Lehetséges volna, hogy még csak negyed hét? Hogy az ördögbe?!...

Pedig úgy volt, az óra pontosan járt. Utunk oda és vissza, a koszorú keresését is beleértve, mindössze negyedóráig tartott.

Később már ritkábban találkoztam Peterrel. Kötelességeink eltértek egymástól, az iskola sem kötött össze bennünket, érdeklődésünk is más-más irányba ágazott.

A következő tavaszon tudtam meg, hogy Peterék elköltöznek a városból, valahová a román határ közelébe. Elhelyezték az apját. Kinevezték segédhivatalnoknak, nagyobb lesz a fizetése.