Irodalmi Szemle, 1974
1974/10 - Bunčák, Pavol: A vőlegény (elbeszélés)
gyéjét készítgeti. A legkisebb lány tizenhárom éves volt, ő is gimnáziumba Járt. Egy évvel volt idősebb nálam. Sohasem beszéltem vele, nem adódott rá alkalom. Szép lánynak tartották, s úgy hírlett, a bátyámnak is tetszik, akivel egykorúak voltak. Vlastának hívták, a testvéreivel csehül beszélt. Minket fiúkat nyáron leginkább egy hatalmas gödör vonzott, mely évről évre nagyobbodott, s szinte már tóvá bővült. Agyagfejtés közben a munkások vizérre bukkantak, az táplálta vízzel a nagy krátert. A fiatalok vígan lubickoltak benne. A nagyobb fiúkat-módfelett izgatták a gyártulajdonos lányai, akik ugyancsak ide jártak fürödni. A parton egy elektromos szivattyú kallódott, arról ugrottunk fejest a vízbe, mint valami trambulinról. Azok, akik sohasem láttak ennél mélyebb tavat, veszélyes elemnek tekintették a kráter vizét, mely csábította ugyan őket, de egyszersmind félelmet is keltett bennük. Anyánk szigorúan megtiltotta, hogy a kráter közelébe menjünk, de mi túlzottnak tartottuk az aggodalmát, mivelhogy titokban úszni is megtanultunk. Fürdőtrikómat a bokrok közé rejtettem a gyár közelében, s hasonló rejtekhelyem volt a temető kőfalában is, ahol a cigarettát és a gyufát őriztem. A nemi életről szóló cseh könyvünket igen godosan eldugtuk a bátyámmal a temetőben a tujafák sűrűjébe. Anyánk rendszersen ellenőrizte, mit olvasunk, nekem gyakran még a zsebeimet is kiforgatta. Ezért volt szükség az óvintézkedésekre. Ráadásul az öcsénk is szeretett árulkodni... Ki tudott volna elmenni a krátertó mellett anélkül, hogy ne nézze egy ideig az úszkálókat és ugrálókat? Még a szerzetesek is meg-megálltak itt, hazafelé tartva egészségügyi sétájukról. Nyilvános helyen nem vetkőzhettek le és nem fürödhettek, csak a Morava erdei holtága mentén cselekedtek ilyesmit, ott is ritkán. Valahol a mo- rotva kanyarulatánál három irgalmas barát bele is fulladt a folyóba. Most azonban, tél lévén, némán szomorkodott a tó, a sötétzöld vizet jégréteg takarta, s a nyár — a jövőnk és reményünk — valahol a sötét mélységben lapult. Lehet, hogy odalent a fenéken már éledezni kezdett egy parányi melegség, ami majd tavasszal kiterebélyesedik. Egyelőre a kemence foglalkoztatta leginkább a képzeletemet, meg a hatalmas kémény és a szárítók kátránypapírral letakart tetői. Peter megkereste a barátját, aki az alkalmazottak egyik alacsony házában lakott a szüleivel. Ha meglátnak bennünket a háziak fiával, senki sem szólhat ránk, s meglehet, hogy Vlasta is előjön, mint amikor legutóbb itt jártunk. Csak most vallotta meg Peter, hogy baráti kapcsolat fűzi a világossárga hajú, nefelejcskék szemű Vlastához. Sőt, tulajdonképpen titkos szerelme a szőke leány. A kémény nem füstölgött, kihűlt a kemence. Kiváncsi voltam, milyenek lehetnek a kéményben elhelyezett lépcsőfokok. Állítólag a villámhárítóig fel lehet kapaszkodni rajtuk. A régi, elhanyagolt templom tornyát már ismertem, de oda rendes falépcső vezetett fel. Mindenáron meg akartam ismerni a kémény titkát. Fero megmutatta a kemence belsejét, majd a kémény alatti térségbe értünk, ahol a munka szünetelése idején nem torlaszolták el a külső fényt beeresztő nyílást. Lépcsőfokok helyett falba épített horogkapcsok tűntek a szemembe, melyek az irdatlan magasban belevesztek az ég világlő köröcskéjébe. Gyönyörűnek találtam e látványt. A minket vezető fiú azt állította, hogy egyszer egészen a villámhárítóig fölmerészkedett a kéményben. Nem hittem neki, nem hangzottak eléggé meggyőzően a szavai. Mikor kiléptünk a napvilágra, azt mondták, olyan vagyok, mint a kéményseprő. Sapkámon és télikabátomon koromréteg sötétlett, a kezem és arcom is bepiszkolódott. Futkároztunk a szárítók tetején, játszottunk a csillékkel, közben sárcsomók ragadtak a cipőinkre. Peter félénken arra kérte Ferót, szólítsa ki a tulajdonos házából a szép Vlastát. Am az itt lakó fiú sem mert becsöngetni a gyárosék lakásába, így hát tanácstalan háromkirályokként ácsorogtunk ablakuk alatt (én fülig kormosán). Vlasta alkalmasint észrevett bennünket: kilépett az ajtó elé. Piros szvetter volt rajta, s egy kicsinyke lány bújt hozzá, akit kézen fogva vezetett. Kíváncsian nézegette kisded csoportunkat: a három elszánt szoknyavadászt. Peter köszönt neki, ő visszaköszönt, de egyikünk sem próbált beszédbe elegyedni vele. Álldogáltunk egy darabig, bámultuk a lányt, ő pedig minket. Ferkó mamája oldotta föl a feszültséget, rákiáltott
