Irodalmi Szemle, 1974
1974/10 - Bunčák, Pavol: A vőlegény (elbeszélés)
a kerítés mögül a fiára, hogy azonnal menjen haza. Csalódottan indultunk visszafelé a városba. Kisvártatva Peter megszólalt: — Tudod; hogy elveszem Vlastát feleségül? — Azt hiszed, hozzád menne? — kiáltottam fel. — Hiszen te polgáriba jársz, ő meg gimnazista. Te szerelő leszel, ő pedig leérettségizik és minden bizonnyal egyetemre megy. Szamár vagy, emeletes szamár! S ha nem tudnád, emlékeztetlek rá, hogy az apja gazdag ember. — A világ minden kincséért sem egyezhettem bele, hogy Peter majd egyszer feleségül vegye Vlastát. — Te vagy a szamár! — tiltakozott a cimborám. — Azt hiszed, Vlasta eljut az érettségiig? Lefogadom, hogy már csak egy-két évig lesz gimnazista, elhanyagolja majd a tanulást, és megbukik. Csak a ficsúrokkal fog törődni, meglátod, örülhet, ha a háztartási iskolát kijárja majd, ahogyan a nővére tette. Az idősebbik testvére pedig csak polgárit végzett. Peter mindent tudott. De engem nem győztek meg ellenvetései. — Ha meg is bukuk, a gazdag papája valami orvost vagy tanárt szemel ki férjül számára. — Micsoda tökfilkó vagy — csóválta a fejét Peter. — Arra nem is gondolsz, hogy az apja csődbe jut? — Miféle csődbe? Mi az a csőd? — A csődbe jutás azt jelenti, hogy a téglagyár nem lesz többé az övé. Adnak neki érte ezer koronát. Lehet, hogy olyan szegény lesz, mint a templom egere. És ez bármikor megtörténhet. Mit bámulsz, te nagyokos? A papámtól hallottam. Egyszer már majdnem bekövetkezett. Lassan világosság gyűlt az agyamban. Igen, a mi családunkban is hasonló dolog történt. Apai nagyapámnak, akire már nem is emlékeztem, valamikor emeletes háza volt a főtéren. Én csak fényképen láttam azt a házat. Állítólag eladósodott az öreg, s amikor meghalt, nagyanyám fémkoporsóban temettette el. Sohasem szerettük, mostohaanyja volt apámnak. Idegenes kiejtéssel beszélt szlovákul. Ennek ellenére sem tetszett Peter Vlastával kapcsolatos terve. Elvesztette a józan eszét? .. . Mindamellett így is tovább szerettem. Mulatságos fiú volt, jól éreztem magam a társaságában. Egyszer régebben furcsa dolgokat beszélt a nőkről, akik gyereket akarnak szülni, s nem szabad sem szaladgálniok, sem ugrálniok, nehogy baja essék a petefészküknek. Mi mindent összehordott az a szabadszájú fiú! A téglagyári kiruccanás után alapos verést kaptam, három nap múltán pedig torokgyulladást. Egy tavaszi napon, vasárnap délelőtt Peter vásárlószatyorral állított be hozzánk. Ételhordót cipelt a szatyorban. — Hová igyekszel, Peter? — kérdeztem. — Ebédet viszek apámnak. Meg cigarettát és olvasnivalót. — Hol van az apád? — Tömlöcbe zárták ... De csak pár napra ... — Mit követett el? — Semmit. Tanúja volt egy kocsmai verekedésnek. Gyere velem! — Nem kellett sokáig nógatnia. , Kisgyerek koromban láttam már rabokat, órákon át bámultak ki a régi járási börtön vasrácsos ablakán. A bíróság emeleti ablakaiból be lehetett látni az iskolaudvarba, ahol mi gyerekek játszadoztunk, noha elég magas kőkerítés övezte az udvart. Vajon ki lehet az az ember? — töprengtem nemegyszer, mikor a rács mögött- felderengett egy-egy titokzatos férfi árnyképe. Nagyon szomorú lehet, ha ily sokáig nézi az iskolásgyerekeket, némaságra kárhoztatva. Ki tudja, van-e családja. Lehet, hogy nincs senkije. Teljesen egyedül él a világban. Gyilkolt talán? Vagy rabolt? Egy alkalommal megkérdeztem apámtól, miért ülnek ezek az emberek a börtönben. Apám mosolygott, s azt mondta, bizonyára tyúktolvajok. Nagyon kicsi voltam még akkor, ötéves talán. Képzeletemben egy feketeruhás úr jelent meg, átmászott a kerítésen, tisztán láttam, hogy a tyúkólhoz lopakszik, s közben halkan suttog: pi, pi, piiii... Az alvó tyúkokat a fekete úr a zsebeibe gyömöszölte, aztán zajtalanul becsukta a tyúkólat, macskaként kúszott át újból a palánkon, össze
