Irodalmi Szemle, 1974
1974/10 - Bunčák, Pavol: A vőlegény (elbeszélés)
Pavel Bunčák a vőlegény Péternek féltucat testvére volt, apjuk iroJaszolgaként dolgozott a járási hivatalban. A népes családot az apa eres keze 33 az ^nya jósága tartotta össze. Az apauralmat egy görbe török kard jelképezte, mely az 'i.;,y fölött függött, s legenda fűződött hozzá, amit a legionáris-apa néha ismételten el-ti'mesélt, főként ha rózsás hangulatban érke zett haza. A kardot Peter csaknem valamenr ,'i osztálytársa megcsodálta. Az irodaszoiga keveset keresett, a család szoba-konyhás szűk lakásban szoroskodott. A házikó, amelyben laktak, a régi sörgyár tágas udvarán állt, a hajdani városfal köveihez tapasztva. A lakásban példás rendet tartottak, minden tárgynak megvolt a maga állandó helye. Az udvarban élő többi bérlő sem állt jobban lakterület dolgában, s főként, egyiküknek sem volt olyan rendszeres havi jövedelme, mint az állami alkalmazottnak. A legidősebb fiú már kenyérkeresőnek számított, lakatossegéd volt, a két idősebbik nővér varrni tanult, az apróbb gyerekek pedig iskolába jártak. Pontosabban szólva Peter legkisebb húga még el sem érte az iskoláskort. 0 volt a család dédelgetett kedvence. Lehet, hogy részben azért, mert az egyik szemét hályog fátyolozta. Apjuk egyszer azt mondta: hallotta, hogy a hályog eltávolítható, egy bizonyos asszony érti a módját, s ha iu-.jď Emerencia kilencéves lesz, levéteti a szeméről. Az eljárás fölöttébb egyszerű Lehet, hogy már az első próbálkozásra sikerül a dolog. Hogy miként? Az illető asszony porcukorral tölt meg egy hosszú lúdtollat, a gyermek tágra nyitja a szemét, oldalról ráfújják a szemére a cukrot, mely úgy lesodorja a hályogot, akár a tejpillét. A család megnyugodott. Ha a kislány kilencéves lesz, eltávolíttatják a hályogot, és punktum. Amikor Peter betöltötte tizenkettedik életévét, szép fehér kiskecske került a házhoz, szinte új családtagként. A gyerekek legeltetni fogják, megnő és tejet ád majd! A kecsketej nagyon tápláló. Aki naponta issza, annak zsírgömböcskék képződnek tőle a tüdején, s nem kap szárazbetegséget. Ügy bizony! Apa mondta, ő pedig igen bölcs ember, hiszen katona korában a fél világot bejárta. A gyerekek tisztelték apjukat és szerették is, a legjobban pedig mindük közül Peter szerette. Minden alkalmat megragadott, hogy elismételhesse, amit apjától hallott. Bár aprócska volt, ő volt a legkisebb az osztályban, ereje és fürgesége révén mindig meg tudta védeni igazát, ha ki is buggyant közben a könnye, s az osztálytársai módfelett kedvelték. Azok is tovább barátkoztak vele, akik felkerültek az iskolából a gimnáziumba. A szokolisták pályáján találkozgatott velük, ott időzött a tanulóifjúság a hosszú délutánokon. Peter az egész várost ismerte. Ö maga hívta fel személyére a figyelmet megjelenésével, beszédével, taglejtéseivel. Fényes fekete szemében mindig kópés mosoly bújkált. Peter lelkiismeretesen gondozta a kecskét. Májustól őszig zsákostól hordta neki ,a füvet. Olykor — hogy ne unatkozzék eledelgyűjtés közben — magával vitte a rétre valamelyik cimboráját. Legszívesebben engem hívott, én akkor már elsős gimnazista voltam. Ablakunkhoz futott, hosszút füttyentett, s amikor kinéztem az utcára, mekegő hangon kiáltotta: — Kiskecske, akácfa, meee... — Ez annyit jelentett, hogy akác
