Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Tolvaj Bertalan: Vojtech Kondrót műfordítói útja
Ba] van a fordítói alázattal a harmadik versszakban is, itt ugyanis Kondrót betold egy olyan értelmű sort, amilyet az eredetiben sehol sem találunk: „do smrti nezabudnem na ten okamih.” Cselényi László Harangvirágiának fordítása már sikerültebb. (Zvončekj; ebben csupán a záró sor „töviskes homlokából” leszegényitett „zachmúrené čelo” kifogásolható. Annál több fenntartásunk van az Einsteinnal kapcsolatban. Nem tudom, mert nincs kezem ügyében, vajon az Erők című kötetben megjelent Einstein és az ezt megelőzően folyóiratban közölt első változat között van-e különbség, de az bizonyos, hogy Cselényi és Kondrót Einstein)a nem azonos. Kezdte azzal, hogy Kondrót elhagyta az Infeldtől vett mottót, és végezte azzal, hogy az egész verset kicsontozta. Különösen az első és az utolsó szakasszal nem lehetünk kibékülve. Az előbbi első felét szinte a felismerhetetlenségig átköltötte, olyan adaptáláson ment át, hogy a szerző aligha ismerne rá versére, ha szlovákból visszafordítanák magyarra. Az utolsó versszakot pedig állítsuk egymás mellé: Taníts hát bennünket éles elme taníts bennünket a saját lábunkon járni a saját szemünkkel látni saját hangunkon kiabálni hogy mindannyian külön-külön mind a külön hangszerünkön hirdessük igénket a világról s ne higgyünk semmi másban se tételben se dogmában se hitben se hagyományban csak a tények igazában s az egyetlen bizonyosban a relativitásban Nauč náš mozog (nauč nás) mysliet na svojich nohách štát a chodit svojimi očami sa divat a svojím hlasom prehovorií aby sme každý ovse a každý inak raz povedali tak ako to je: bez axióm bez dogiem bez viery a bez povier — a to je (tá absolútna) podstata bytia: relativita Mi szükség volt arra, hogy az „éles elme” „mozog”-gá szűküljön, a „kiabálni” akaró Cselényi helyett Kondrót csak szóljon („prehovoriť’), s ne „igét hirdessen külön hangszeren”, hanem csak „raz povedali”. Mi késztette a fordítót, hogy a vers gerincét képező , ne higgyünk semmi másban” tételt egyszerűen kihagyja (még csak enyhébbel sem helyettesíti), s hogy a „hagyomány” negációjáit a „povery” tagadásává degradálja? S végül: miért esett ki a „ne higgyünk semmi másban” (s a rá következő negációk) ellentéteként megfogalmazott pozitív tétel: „csak a tények igazában”? A fordítói szabadság itt valóban alig ismert még határokat. Ha a nemzedéktársának számító Cselényit ennyire megreformálta Kondrót, hogyan képes vajon megközelíteni a tőle három évtizeddel idősebb és egészen más alkatú Csontos Vilmost? Csontos három verssel szerepel az antológiában: Nézlek (Dívam sa), Alkonyaikor (Za súmrakuj és Váltás (Premena). Az előbbi — a befejező négy sort leszámítva — szinte tökéletes mása az eredetinek. Dénes György öt verséből kettőt Emil Boleslav Lukáč fordított, a Kapanyél, kapa- r.yél (Motyka, motyka), a Sült krumpli (Pečené zemiaky) és az Alkonyat (Súmrak) Kondrót munkája. Az eddig elmondott fenntartások nagyrészt érvényesek erre a három versre is. Az értelmi és formai szűkítésre elég a Sült krumpliból két példa: Dénes: Kondrót: íze a számban megmaradt ó, fehér, mennyei falat! Od mala ich chuí mi v ústach ostala. Dénes: Hol van már, hol van az a kor? Keresem egyre, s nincs sehol. Kondrót: idyla — akoby ani nebola.
