Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Varga Imre: A versbéli kuruc
sák. Tehát az erkölcs nevében vállalja a sorsot, nem pedig a jövőbe-múltba révedő romantikus póz járulékaként. Nagy Lászlóban jórészt csak az élesebb szeműek, a költészetben járatosak látják meg a nemzeti, a politikus költőt. Magyarázatképpen számos okot sorakoztathatnánk egymás mellé, a miértre mégis csak hozzávetőlegesen tudnánk felelni. Talán ennek a költészetnek a formai újdonságai [teszik, hogy az olvasó megragad első benyomásánál: itt valami újat, eddig nem voltat kap kézhez. Az egyéni nyelv, az eredeti képek bűvöletében, vagy éppen a velük szembeni idegenkedés hatása alatt az olvasó nem mindig jut el a versbe kódolt tartalmakig. Pedig Nagy László formai újításai — mint minden igazán jelentős költőé — merész, újszerű tartalmakat fejeznek ki. Egyetlen példát. Az emberi viszonyokban bekövetkezett változásokat, a lent és fönt helyzetének módosulásait is megfogalmazza. (L. az alábbi, Ady Endre emlékére írt részletet!) Nagy László — látjuk — a mindenséggel mér, akárcsak Ady és józsef Attila, az égi villám fényében látja és láttatja a világot: „Szóljon a végszó a kujárlelkeknek, az adóvevőknek. Már émelyítően becukrozva a nép és alulról följele is csúsznak a romlasztó csókok. Látok én csillagra akasztva egy elárvult ostort. Nekem Ady Endre ostora tetszik." — Ennyi a vers zárótétele, összegezése. Mennyi minden foglaltatik benn néhány sorban. Ady ostorozó dühe, hosz- szú ideig táratalanul álló költészete. A nagy költő-forradalmár epigonjainak sokasága még inkább arra figyelmeztetett, hogy nem értjük kellőképpen Adyt. Az idéző utód a boldog őst folytatja, hiszen Nagy László dühösen, a virágdobálókkal, darabolókkal és koncolókkal szembefordulva egy igaz Ady-képért perel. Ügy mint annak idején a költő-forradalmár Petőfi nem alkuszik-bari. Az „alulról jöljele is csúsznak a romlasztó csókok” és az ehhez hasonlítható sorok és versek azt bizonyítják, hogy Ady Endre ostorának említése nem üres deklamáció. 5. Dolgozatunk fontos részéhez érkeztünk. Az Ady Endréével rokonítható költői magatartás, forradalmiság jelzése után ideje szólnunk Nagy László versformájáról. Az Ady ostorának pattogására sorjázó szavak is erre vonatkoztak. Németh László vezette be az irodalomelméletben a tagoló vers, a tag fogalmát. („A tag a nyelv természetes szünetjelei közt támadó — a dikcióban nagyjából egyenlő tartalmú — vers-elem.”] A meghatározás világosabbá tételére következzék egy Nagy László idézet Németh silla- bizálásában: Héja / a sármányt // öli / az égen levegő l örvényben // forog / a toll széjjel / a vérgyöngy // bokorra / koppan rejtező / retten / hallom: kidobban szíve / a megütött // levél / alól. Míg a Nyugat intellektuális költői — Babits és Kosztolányi például — a jambus tökéletesítésén, a magyar vershez való idomításán fáradoztak, Ady indulatossága, szenvedélye széttörte a jambust, s erőteljes tagokból építette föl verseit. Az Ady-vers jó Ideig egyéni leleménynek, utánozhatatlan tüneménynek látszott, epigonjai akadtak ugyan szép számmal, de folytatói nem. Nagy László — egy-két kortársával egyetemben — a finnugor népköltészet által is sarkallva, visszatért a tagoló vershez. Ismert tény, hogy különösen a nyelvújítás óta szívesen erőszakoltak a magyar versre idegen formákat, s ennek nyomán úgy tűnik, hogy költészetünk zenéje valahogy másképp hangzik, mint a beszélt nyelvé (arisztokratikusabb). Talán csak a népköltészet tartotta meg töretlenül a tagoló formát, jó érzékkel nyelvünk természete és természetessége iránt. Ösköltészetünkből, sajnos, nem maradt ránk szöveg, dalaink akkori állapotára csupán következtetni tudunk a rokonnépek költészetéből és régi dallamú-szövegü népdalainkból. S természetesen a beszéd lejtése is megőrzött valamit a régi nyelv ritmusából, bármennyit csiszolódott és változott azóta. Századunk lázas formakeresése (tehát Ady verstani forradalma is) nem vádolható azzal, hogy egyéni érvényű, költészetünk folyamatától idegen tevékenység. Líránk évszázadokig idegen formákkal élt,
