Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Varga Imre: A versbéli kuruc
a népköltészeten kívül talán csak Balassi (és helyenként Zrínyi) versei mentették át magukba a magyar élőbeszéd lüktetését, majd hosszú ideig az idegenből behozott formák uralkodtak. Ezért válhatott korszakos jelentőségűvé Petőfi, majd Arany költészete, s nem véletlen, hogy Írói működésük szakasza egybeesik a magyar nép öntudatra ébredésével és ia szabadságharccal. Ady ugyancsak a forradalom prófétája volt. S hasonlóképp: korunk embere is forradalmi változások tanúja, s előreláthatólag jövőnk sem lesz meg forradalmi magatartás, az ember magára ébredése, szabadságának akarása nélkül. 6. A könyv szerkezetéről szólva egyetértek az eddig megjelent írásokkal: a Versben bujdosó jól épített verseskönyv, a versek, akár egy hosszú — kötetnyi nagyságú — poéma részletei kapcsolódnak egymáshoz. Az első versekben szemrevételezi a tájat a lírai hős, megnevezi az őelőtte ott járt utazókat (Lorca, Hölderlin, Ady, Bartók stb.), megrajzolja elődeinek portréit. Ezek tehát az ún. portréversek (Kiss Ferenc találó kifejezése). Mikor aztán a költő elindul, hogy bejárja a tájat, egyre nehezebb őt követnünk. A könyvbe utolsóként besorolt vers-oratórium (Bg és Föld) a lét és nem-lét harcának vidékére visz el. Ebben a hosszú versben rejtezik legjobban a költő, csupán egy-egy nyom árulkodik arról, hogy erre járt. Talán ez a „személytelenség” vonja maga után, hogy a lírai hős pusztán tárgyilagos szemlélőként van jelen, igazából sem az Atya, sem a Fiúk pártján nem áll. A dráma már lejátszódott, a versen kívül — valamikor. A vers-oratórium tehát csak visszaidéz, a szenvedélyek emlékekké csitulnak, a szembenálló hősök között nem tud kialakulni igazi feszültség, olyan, mint amilyet például a Zöld Angyal, a Mennyegző vagy a Búcsúzik a lovacska hordoz. Drámai szemléletmód — mondtuk az előbb. Ennek világosabbá tételére Blake-hez kell visszanyúlnunk. A látomásos angol költő egyik bibliai sodrású víziójának — A Menny és a Pokol házassága címűnek — önkényesen megváltoztatott címével kapunk magyarázó rajzot: a Menny és a Pokol elszakadása, tehát az ellentétes erőkre osztódó egész drámája. Naigy László egyik versének szavaival: a szétzüllött csillagok égi kertje. Az együvé kerülés dramaturgiája helyett a szétválás, a szakítás, a viadalok kegyetlen krónikáját fogalmazza. A versben bujdosás naplólapjait. Ilyen időről soha nem csikorogtak atyák a holnap kölkeinek ilyen időről magam vérhólyag-ajkú diák dadoghatnék de kinek (Krónika-töredék) Hasonlóképp: az „én vacogok már minden ormon” is a kívülállást, a szegénylegénységet, a riadalmason szép sorsot példázza, semmi köze a toronyba zárkózó poéták pátoszához, tömegundorához. A bujdosó, az erkölcstevő és a forradalmár nem finnyásságból, hanem kényszerűségből marad magára. A Népszabadság egyik számában közölt beszélgetésben Nagy László költészete hagyományairól is szólt. Tanulságos innen idéznünk. „Kötődni a hagyományokhoz és újítani is egyben: nem olyan drámai folyamat a költőben, mint amilyennek tűnik. Nem a sokszor felhangzó régi és új, nem a jó meg a rossz harca ez. Természetes, nem diszharmonikus, bár igen bonyolult feladat. Ragaszkodásom költői örökségünkhöz nem került különös erőfeszítésembe. Ez az örökség nevelt. Készülődésem idején teljesen a hagyományt éltem, írva kétes értékű verseimet; szerettem volna hasonlítani példaképeimre. Később ismereteim figyelmeztettek, hogy a hasonulás nemcsok lehetetlen, hanem értelmetlen is. Azóta erőm szerint arra törekszem, ami még nem volt. Ez nem jelenti, hogy újítónak merem nevezni magam. Költészetemben hagyományos az, amit nem tudtam átlépni. De vannak formák és ízek, melyek a múlt költészetéből úgy ivódtak belém, mintha génjeim is örökölték volna. Ezek nagyon sugallatosak, nem
