Irodalmi Szemle, 1974

1974/9 - Varga Imre: A versbéli kuruc

hogy ellentéteket, ellentétességet jelenít meg, a dolgok lényegében rejlő ellentmondásosságot vetíti történetekbe, személyekbe, hiszen ia nagy tragédiák mindig erős személyiséggel setek meg —, a drámai hozzáállás ezért igen alkalmas a külső vagy a benső világ teljességben való érzékelésére és érzékeltetésére. Nagy László költészete katartikus hatású. Mint minden korszakos jelentőségű költő: érzelmeit és személyes érdekeit mindenkor egy általánosabb társadalmi-történeti koordinátába helyezi el

— a morális magatartásból eredő eréllyel és erővel.

A fönt elmondottak bizonyítására lássunk egy példát ia korábbi versek közül, a Szerelmem, csonttörő élet című ciklusból. Az idézett soroknak a személyes és az általános közti dráma csak egyik jellemzője, korántsem meríti ki mindegyik értelmezési lehetőséget.

Jön a fájdalom fölfelé hogy a sípcsont reped meg tőle, földemé, anyaföldemé, tolul sisaknak fejtetőmre, megingat, barbár vállamon rezegtet selyem-szárnyakat, zúzik a fog, sírnék nagyon — s értelme nincs, nem is szabad.

(Én és a fájdalom)

Erre a mondatra rímel a Zöld Angyal két sora: „Ha sírni tudnék, a rettenetes tengerhez mennék, / de könyeim kora lejárt, vége a lírai fényűzésnek,..„A vért akaró ábránd” — az egyéniségért, a személyiségért, egyszersmind a közösségért megharcoló költészet — az erkölcs jegyében történő alkotás komolyságát, bibliai erőfeszítéseket követelő kalandját jelenti. Egy szenvedélyes, átélt magyarságélmény kifejezését, hasonlóképp, mint az idézett Én és a fájdalom.

Válasszuk a villám jelenét! — szól hozzánk a Hegyi Beszéd egyik sora. Ez a mondat végeredményben ugyanazt jelenti, amit fent a végtelen időbe épülő pillanatról írtunk. A mondatra ezért azonnyomban csattan a recenzens igenlése: igen, a villám jelene segít mindenképpen, belevilágít a versképekbe, a Nagy-líra nehezen járható bozótosába, az égi fény segélyével a dolgok mélyébe látunk, titkok fényesülnek verssorokká.A villám jelenét választani számomra azt jelenti, hogy válasszam a vakító pillanatot gyönyörűségével, kínjaival egyetemben — éljek tehát a teljes jelenben. Szabadság-igényt támaszt bennem. De: átélhető vajon teljességben az időnek bár egy pillanata is? A válasz: nem. A költő ellenben igennel válaszol, s ebben az igenben benn foglaltatnak: a lesz vagy a lehetséges alkalmak, az eljövendő is. Ne zavarjon minket, hogy a lírai hős a villám jelenét kénytelen a lesz, a jövő vagy a volt egén látni. A pillanaton való túllépést a jelenért teszi meg a költő.

4.

Az Inkarnáciő ezüstben szeretőit, bárha a pillanatban állnak, a villám jelenében, körülörvényli a megalkuvók, fél-emberek, korcsok világa; szerelmes suttogásaikat, testük muzsikáját túlharsogják a jelszavak, a fölhívások, a gépricsaj. Tudvalevő: közönyben, kőben eltikkad a szív. A költő két félre szakad — az egyik személy részt vesz az eseményekben, cselekszik, a másik alak pedig kívülállóként, megfigyelőként, a krónikás szerepében van jelen. A két „fél” fogalma ne tévesszen meg bennünket, az erkölcs törvényesítőinek ez szükségszerű magatartása.

A versben bujdosás a szegénylegények költészetére, illetve ennek a költészetnek- magatartásnak újabb kori átélőjére, Ady Endrére utal. A nagy költő-előd és Nagy László verseit összevetve azonban lényeges különbségeket találunk. Ady kuruc dalai stílus- és magatartás-beleélések. A költő-forradalmár visszamegy példákért a múltba. A Versben bujdosó szerzője ellenben a jelenbe álmodja a „szegénylegényt”, ezért versei drámai monológok, míg Ady szívesebben alkalmazza a párbeszédes formát. Nagy magatartása kétségkívül tartalmaz némi romantikát, bár költőnk távol áll attól, hogy hősies pózokba merevüljön, nem szenvedheti az öntetszelgő magamutogatást, minden érzékszerve tiltakozik ellene, hogy a „hölgyek, urak és tahók” hímbalerinának tart-