Irodalmi Szemle, 1974

1974/9 - Varga Imre: A versbéli kuruc

Egyelőre a művész és a népköltészet alkotó kapcsolatánál maradva, tanulságos elidőznünk egy Nagy László versnél, meglesnünk, hogyan alakul át kezében egy eleve készen kapott (a gyermekjátékdalokból kiemelt) kép verssé:

Ülve a hajó orrán, hol a májusi zöld ág jeltűzve reszket, szalagosan borzong, fehér ruhámban árván, kicsit báván rágyújtok, a lángot ejtem a Dunába, szemem is árulkodva viselkedik, szűkül akár a bűnözőké, gyilkosán rándul ráncba, most, amikor vizslat valaki alattomban, markába zárt fotóhoz méreget, kórust hallok: fehér liliomszál, ugorj a Dunába, de én megbűvölve ülök, már nem fehérben: szalagok árnyában, csíkos fegyencruhában.

(Valakit köröznek)

Ezúttal — ismételjük meg — egy szavak útján rajzolt-megtaritott képről van szó, a gyermekjátékdalokból régi kedves ismerősünk: Fehér liliomszál, sej, ugorj a Dunába! Támaszd meg az oldalad az aranyvillával... A vers szavaihoz és a fölhasznált dalszöveg szerepéhez nem kell különösebb magyarázat. A lírai hős egy felszalagozott, zöld ágakkal díszített hajón, tehát idilli környezetben, töpreng, gondolkodik, mígnem a gondtalan szemlélődést, nézelődést megzavarja vala (k)(m)i, méregetik őt alattomban, fényképhez hasonlítgatják, s a gyanúsítás, majd a nyomában fellépő félelem, riadtság összetöri ia pillanatokkal előbbi önfeledtséget, a liliomvirágra szalagok árnyéka vetül, s a gyermeki dallamot hallucináló, cigarettázó-nézelődő költő fehér ruhája átváltozik csíkos fegyencruhává.

3.

Habár prózai dadogásommal nem sikerült a vers nyomába kerülnöm, egy lényeges szempontra azért bizonyára sikerült fölhívnom a figyelmet, nevezetesen arra, hogy Nagy a drámai pillanat megragadására törekszik; a külső és a belső világ erőinek megfigyelés, illetve az erők összecsapása érdekli. A dráma költészetének szívdobogása. Szívműködés — levegőhiányban, hidegben, fagyban, kőbe forrott, földbe ásott testtel. A dráma legkézzelfoghatóbb jellemzője a párbeszéd; személyek között, ember és világ között, külső és benső között. Dráma itehát keletkezhet csaknem valamennyi ellentétességből; elég egy sanda, méricskélő tekintet „leverni arany tűnődést, megrontani jelenemet". A pillanat riadalmasan szép átéltsége nem minden ellenállás nélkül szervesül bele a' végtelen időbe. Vagyis a lírai jelennek a külső világban való realizációja nem mentes a konfliktusoktól.

Egy korábbi (magánhasználatra szánt) jegyzetemben írtam: Nagy László a drámai helyzeteket természetelvű képekben jeleníti meg. Hozzátoldva ehhez: természetelvű- ség alatt azt értem, hogy költőnk feszültséget és mozgalmasságot hordozó képei ter- mészetcentrikusak. (Megjegyzendő: természeten — leszűkítve — az elsődleges emberi környezetet értettem, szembeállítva az ember által mesterségesen kialakított környezettel.) Állításom igaz, amíg a korábbi hosszú versek világára / Gyöngy szoknya; Rege a tűzről és a jácintról; A Zöld Angyal; Búcsúzik a lovacska] vonatkoztatom a természetközpontúságot, de a későbbi művekben, például az Eg és Föld című versoratóriumban egyre nagyobb számban fordulnak elő az ipari civilizáció, a szaktudományok kifejezései.

Lehet-e győzelmet venni a rosszon azáltal, hogy kimondjuk? Költőnk az ellentmondásos helyzeteket benső drámává stilizálja, újra éli, illetve újra eljátssza azokat, s ilymódon hatalmat nyer fölöttünk. A drámai megformálás természetszerűleg — ha nem csupán személyes érdekű, mások számára csak adat érvényével, hatásával bíró

— eltávolodik a köznapok ügyes-bajos dolgaitól, a partikuláris érdekektől, s ennek nyomán a lírai én által elszenvedett sérelmek, itöbb-kevesebb jelentőséggel bíró benyomások, élmények a költői mitológia építőkockáivá válnak. A dráma — annálfogva,