Irodalmi Szemle, 1974
1974/9 - Zalabai Zsigmond: „A játszótársam, mondd, akarsz-e lenni”
Téli szél, büszke úr, csendet bont, rendet dúl, ajtót tépáz, zörgeti az ablakot, mint sem bánja, hogy útjába kivont karddal feszülnek a jégcsapok. [Petrik: Szélzene) Hú, hogy szalad a szél, havas pusztákon vágtat, rázza a megdermedt fákat, hú, hogy rohan a szél! Felugrik, lecsücsül, a kéményen befütyül, bekiált az ablakon ... [Dénes: Szél) A három versből ennyit tudunk meg: a szél általában dühösen vágtat, megrázza a fákat (Dénesnél is, Verseghynél is), zörgeti az ajtót, ablakot (Petriknél is, Ver- seghynél is), a kéményen rendszerint befütyül (Dénesnél is, Verseghynél is). Mindhárom vers ia nyilvánvaló részletezése, erőtlen nyelven. Éppen ezen a sematikus szemléleten lép túl Tóth Elemér, aki a Fut az urban így ír: „Fut a szél. / Hova fut? / Körüljárja a falut. / Elviszi? / Nem viszi? / Van-e, aki elhiszi?” A versike ritmusa és kérdései („Elviszi? / Nem viszi?”) többet mondanak a szél erejéről, mint az előbbi idézetek hangzatos, de erőtlen, költői megjelenítésre képtelen jelzői és határozói [„büszke úr", „iszonyú harag”, „mérgelődve toporzékol”, „vadul nekirugaszkodik”' stb.). Nem szükséges különösebben bizonygatnunk, hogy Tóth verse — egyszerű mondatai, a kérdéseiben kifejezett „gyermeki hazugság” (túlzás), ill. a gyermeki elbizonytalanodás és végül a kételkedés sejtetése révén — néhány szóban többet mond a gyermek személyiségéről, mint az előbbi három. Hol kereshető Tóth Elemér sikerének a titka? Elsősorban a megjelenítőképességben, a világlátásban. Nem úgy hajol le a gyermekhez, hogy szájbarágó magyarázatokat ad, idegen tőle a versek didaktikus megterhelése, az előzmény-következmény, az ok-okozat felnőttesen jóindulatú magyarázgatása, a csoda kiküszöbölése, a fantasztikum részletezéssel való agyonlapitása. Cseresznyefák, Farkas és róka című verseiben — a gyermeki észjárásnak megfelelően — élő és élettelen tűnik át egymásba, ill. kát állatkép mosódik össze egy — mese és fantázia szülte — harmadikban. Csodálatos teremtmények („Sárkányfejű vadliba” és „Fecskefarkú denevér” és „Pisze orrú gólya”) népesítik be Tréfás kiolvasóját is. Képalkotásában tehát a Coleridge-féle „ellentétes vagy össze nem illő minőségek egyensúlya vagy kibékitése” az elsődleges cél. Az elemzett öt kötet közül Tóthéban találjuk a legváltozatosabb ritmikát. Versel zeneiségét hangutánzó szavakkal, („Zum, zum, / szól a duda, / sose harap meg a kutya. II Zim, zim / szól a síp, / gondolj rám, I ha bolha csíp.”) szócsonkítássai („sodo- rintom, dom, dóm” — Égig táncol a nóta), gondolatritmusokkal („illárí, haj-hó, pöff” — Piros kémény), szójátékszerű rímekkel („Hét kecske — vénkecske” — Kecskék”)r zenei rávezetésekkel („Vau, vau / habaró, / sódarfa takaró" — „Ki az úr a háznál”) fokozza. Szóhasználatban, ritmikai lehetőségekben sajátosan bánik a nyelvvel. Az eredmény? A Madách kiadó gyermekekkel szembeni „adósságtörlesztésének” vitathatatlanul a legértékesebb „részlete” ez a kötet. Gyógyír a sebre ... Gyógyír a sebre, mert az öt elemzett kötet összképe bizony lehangoló: a több mint kétszáz versből igényesebb válogatás, szigorúbb mérce mellett legföljebb egy — nem is vaskos — antológiára futotta volna gyermekvers-íróink erejéből, tehetségéből. Színvonalengedmény tanúi vagyunk, igénytelenségé, olyané, amely elé egyetlen jelző kívánkozik: a bűnös. „Az indulás és indítás miértjéről és mikéntjéről” van szó. „A csíramagokról, a jövőről. Mit hintünk itt el, hogyan és mennyit: a gyermek és ifjúsági irodalom mennyiségi és minőségi foka irodalmunk egyik legfontosabb alapténye." A lényeget — mint annyiszor — megint Fábry rögzítette25. Több mint egy évtizeddel ezelőtt. De a mára is érvényesen. 25 Irodalmi Szemle, 1962/2., 213. 1.
